6.rész: Mi tart vissza?

Másnap reggel fájós háttal ébredtem. Austin mellettem még javában aludt. Az órámra pillantottam és már reggel 8 óra volt.
- Austin! - suttogtam - Fel kéne kelni.
Morgott majd megfordult. Megfogtam a takaróját és lerántottam róla. Azonnal visszafordult és utánanyúlt. Küzdöttünk érte, mikor hirtelen, egy erőteljes mozdulattal maga felé rántotta, én pedig visszaestem az ágyba, közvetlen mellé. Magához húzott és átkarolta a derekam. Elfogott a bizsergés.
- Inkább aludj te is. - mormolta csukott szemekkel.
Tudtam, hogy így nem fogok sokra menni, így megvártam amíg visszaalszik és kimásztam a karjai közül. A házhoz sétáltam, át a mezőn. Tudtam, hogy a vendégek 10 órára érkeznek és, hogy még 2 órám van összekészülni. Felosontam a szobámba és kinyitottam a szekrényemet, amiből már kinéztem mára a megfelelő ruhadarabot(szövegre kattintva megnézheted). Az arcomra vékony sminkréteget tettem, mert nem akartam túlzásba vinni és a nap így is szépen megbarnított az arcbőrömet. Mindezek előtt vettem egy meleg fürdőt, ami jól esett a nyári, hűvös reggelen. Másfél óra alatt sikerült is elkészülnöm és lerohantam a hallba. Michele már ott forgolódott a konyhában. Köszöntem neki és segítettem megteríteni az asztalt. Nemsokára már meg is szólalt a csengő és szépen lassan szállingózni kezdtek a vendégek. Austint még mindig nem láttam sehol. Michele bemutatott a vendégeknek, én pedig illendően bemutatkoztam és még pár szót is váltottam velük. Folyton a hátsóajtót kémleltem, de egy idő után feladtam.
- Gyere drágám! Megjöttek Susanne néniék. Bemutatlak nekik. - mosolygott rám Michele, megfogta a kezem és az ajtó felé húzott.
Az ajtóban egy kedvesnek látszó, negyven körüli nő állt, mellette egy 16nak tűnő, vöröses, göndör hajú sráccal. Nagy puszicsaták után jött is a bemutatkozás.
- Örülök, hogy eljöttetek. Ő itt Madison, a család egyik kincse. - mosolygott rám, majd én is nyomtam mindenki arcára két puszit - Madison nagyon szépen énekel, úgyhogy lesz közös témátok Ryannel. - nézett az előttem álló srácra.
- Michele! - sandítottam rá, jelezve, hogy ezt nem kéne.
- Ryan akusztikus gitáron játszik. Majd zenélhetnétek nekünk.
Én csak bólogattam, majd a konyhába sétáltam, hogy tölthessek magamnak még egy pohár narancslevet.
- Te milyen ágon vagy rokon? - szólalt meg egy hang a hátam mögül. Ryan volt az.
- Ohh én nem vagyok család tag, csak itt töltök egy hónapot a farmon. - mosolyogtam.
-  Ja értem. Még meddig vagy itt? - húzta fel a szemöldökét.
- Két hétig körülbelül. - kezdtem el a kanapé felé sétálni.
- Az király.
Enyhén kínos csönd telepedett ránk és nézelődni kezdtünk. A gitárjához nyúlt és pengetni kezdte.
- Tényleg jó hangod van? - kerekedtek ki a szemei.
- Hát nem tudom, döntsd el te. Kinek mi. Ismered Justin Biebert? - kicsit költői kérdés volt mivel mindenki ismeri.
- Hát igen. Bocsi, de én tök más zenéket hallgatok.
A vendégek nyüzsögtek körülöttünk és mindenki boldog volt és nevetgélt. Ryan igazából kedves volt. Próbált velem beszélgetni, csak én nem voltam elég nyitott. Hirtelen ajtó nyitódást hallottam és rögtön odakaptam a fejem. Jól sejtette. Austin volt. Azt hittem köszön a vendégeknek, odajön beszélgetni hozzánk, hiszen minden vendég szeme rá szegeződött, ő csak végignézett az embereken és felsétált a lépcsőn, jellemtelen arccal. Szívem szerint utána mentem volna, de tudtam, hogy nem véletlen, hogy nem csatlakozott a társasághoz.

*Austin szemszöge

Amikor felkeltem reggel, nagyon fájt a hátam. Nem találtam magam mellett Madisont. Derengett valami, talán, hogy felébredtem, de nem emlékeztem tisztán. Az órámra néztem és már reggel 10 óra volt. Tudtam, hogy a vendégek már javában beszélgetnek a házban. Le kellett volna fürdenem és rendbe szednem magam mielőtt megérkeznek, de nem tudtam megtenni, mert Madison nem keltett fel. Kicsit haragudtam. Felültem az ágyon, összecsuktam és elindultam a ház felé. A bejárati ajtón mentem be, mert ahhoz közelebb volt a lépcső. Észrevétlen akartam maradni, de ez sajnos nem sikerült. Amint beléptem, Madisont láttam meg először. Susanne nénikém fiával, Ryan-nel beszélgetett. Valamiért nem bírtam azt a srácot. Mintha mindig megjátszotta volna magát. Mindig vicces akart lenni és ő volt az egyetlen, aki nem vette észre, hogy ez nem sikerült. Mad felém kapta a fejét, ahogy szinte az összes vendég. Nem volt kedvem csatlakozni ahhoz a beszélgetéshez, aminek a vége úgyis az lenne, hogy beverem Ryan képét, így inkább felindultam a szobám felé. Leültem az ágyamra és gitározni kezdtem. Rám tört az ihlet, bár nem tudtam miről énekeljek. Harsány nevetést hallottam a földszintről, mintha Madisoné lett volna. Eszembe jutott a nevetés. Ahogy festettük a garázs oldalát és amikor együtt fürödtünk a tóban. Egyszer csak azt vettem észre, hogy mosolygok. Annyira értékes lány. Látom benne azt az életörömöt és világszeretetet, amit a drogok előtt érezhetett. Ha elmegy talán visszaesik és újra az a Mad lesz, pedig én tudom, hogy ez az igazi oldala. Nem hagyhatom, hogy így legyen. Vigyáznom kell rá. Miért is kell rá vigyáznom? Mert én vagyok az egyetlen, aki megmentheti. Nincs szüksége rám. Ezer barátja lehet. Akkor miért akarok rajta segíteni? Ekkor egy olyan szó érlelődött meg bennem, amit még magamnak is féltem kimondani. Nem akartam bevallani magamnak sem, hogy úgy van, vagy talán még is. Hirtelen kopogást hallottam az ajtómon.

*Madison szemszöge

Megcsörrent a telefonom és kikaptam a mellettem heverő kis táskámból. Csak üzenetem érkezett Justintól. Felpattantam ürügyet találva, hogy visszahívom azt aki ,,megcsörgetett". Elindultam felfelé a lépcsőn. Gondoltam beszélek Austinnal, közben az üzenetet olvastam.

,,Beszéltem anyuddal. Elintéztem, hogy nem kell tovább maradnod. Holnap reggel indulok érted. Ebédre készülj össze, mert holnap már itthon ebédelsz. Már hiányzol<3"

Ahogy olvastam nem akartam elhinni. Hirtelen nem tudtam, hogy örüljek vagy ne. Először mosolyogtam, majd leesett, hogy itt vége az utamnak. Felértem az emeletre és bekopogtam Austin ajtaján. Gitár hangot hallottam. Gondoltam nem hallja a kopogásom így benyitottam.
- Miért vonultál el? - kérdeztem kíváncsian.
- Miért nem keltettél fel? - kérdezte, mintha fel lenne háborodva, de tudtam, hogy csak viccel.
- Felkeltettelek, csak te nem voltál hajlandó felkelni. - állt nekem feljebb és közelebb sétáltam az ágyához, amin feküdt - Gyere le! Mindenki téged vár.
- Dehogy. Ryan biztos nem. Sosem bírtuk egymást. Inkább maradt te itt és üssük el az időt. - fogta meg a kezem és húzott az ágy felé.
- Austin! Kérlek. Amúgy is át kell adnunk anyudnak a csodálatos ajándékot, amit csináltunk.
Kiskutya szemekkel néztem rá, reménykedve, hogy beválik és szerencsém is lett. Fel tápászkodott az ágyról, megállt előttem nagyon NAGYON közel és a fülembe suttogta - Csak a te kedvedért. -, majd megfogta a kezem és elindultunk lefelé a lépcsőn. Várjunk. Mi? Megfogta a kezem? Igen és nem úgy, ahogy az óvodások szokták sorban állásnál. Az újait az enyém köré kulcsolta. Amikor leértünk minden szempár ránk szegeződött és elégedett mosoly ült ki az arcukra. Kivéve Ryanéra, mert az övén inkább olyan ,,Elhittétek" cinikus mosolyt láttam. Az első gondolatom az volt ,,Ti minek örültök?". Austin köszönt a rokonainak és beszélgetésekbe kezdett. Én visszahuppantam a kanapéra és újra beszélgetni kezdtem Ryannal. A háttérben halkan szólt a zene. Hirtelen felcsendült egy ismerős dallam. Lassú szám volt. Nem tudtam kivenni mi, mert nem volt elég hangos. Michele a lejátszó mellett állt és felhangosította, úgy, hogy mindenki jól hallja és rám mosolygott.
- Ez Madison kedvenc száma. Azt hiszem ez megérdemel egy táncot. - mondta mindenkinek.
Igen, azt hiszem említettem neki. A férjek felálltak és felkérték táncolni, a nőt akivel jöttek. Én Austint figyeltem, aki a konyhapultnak dőlve nyomkodta a telefonját. Hallva mi történik nem tett semmit, csak nyomkodta tovább. Nem is értem mit vártam. Miért is tenne bármit is? Ryan felállt és felém nyújtotta a kezét. Rámosolyogtam és elfogadtam a felkérést. Bevallom nagyon jól táncolt. A hátán keresztül Austint figyeltem, ahogy hátra pillant, Michele-hez sétál és felkéri. Aranyosak voltak, mégsem értettem. Mosolyogtam, mintha boldog lennék, mintha Ryan minden pillanatban mondana valami vicceset, pedig nem így volt. Jött az ajándékátadás és jöttünk mi. Mindenkit levettünk a lábáról és Michele is elsírta magát. Austinra pillantottam. Vártam, hogy meglegyen a szemkontaktus. Vártam és vártam, de semmi. Csak mosolyogva figyelte az eseményeket. A buli után, amikor már mindenki távozott és esteledett kimentem a verandára. Gyönyörű szürkület volt. Átkarolva saját magam mosolyogtam a messzeségbe. Nem tudtam min, talán a szépségen, de mosolyogtam. Lépteket hallottam magam mögött és tudtam, hogy Austin jött ki utánam.