11.rész: Kérlek!

Meglepetten nézett a válasz hallatán.
- Tényleg? - mosolyodott el - Ez aranyos.
Válaszolta, majd kilépett előlem és a szoba felé indult. Értetlen arccal, lefagyottan álltam a fürdőszoba közepén. Már vártam a pillanatot, már éreztem az ajkait a számon, de ezek szerint ő csak a reakciómra volt kíváncsi. Csakúgy elsétált. Én is a szobába indultam, majd mint, akit nem érdekel az egész, lehuppantam az ágyra és bekapcsoltam a tv-t. Ő matatott valamit a fiókjában. A csöndet csak a tv halk zaja törte meg, amiben Tom és Jerry ment. Rezgő hang szólalt meg, majd az éjjeliszekrényen lévő telefonom után kaptam és felvettem.
- Szia Madison! Hol a csodában vagy? Az egész város téged keres.
- Az egész város? - mosolyodtam el - Ez aranyos. Nyugi Justin! Biztonságban vagyok. Coral Way-ben lehetek. Nemsokára hazaindulok.
Austin néha hátrapillantott a fiókja fölül. Justin megnyugtatása után letettem a telefont. Megegyeztünk, hogy eljön értem, mert innen nem találtam volna haza.
Komolyan, még mindig nem értettem a történteket. Úgy tettem, mint aki a tv-t nézi, de igazából teljesen máshol járt az agyam. Megpillantottam a ruháimat az egyik fotelban. Oda sétáltam és öltözni kezdtem, majd összeszedtem a cuccaimat.
- Mit csinálsz? - kérdezett oda Austin.
- Minek látszik? Hazamegyek. - vettem félvállról.
- Máris? - húzta fel a szemöldökét.
Őszintén, a hangulatváltozásaitól már a fejemet vertem volna a falba. Egyszer olyan volt, mint aki le se szarik, aztán olyan, mint akit minden megmozdulásom érdekel.
- Chh. - ráztam meg a fejem - Elképesztő vagy. - Álltam elé ölbe tett kézzel. - Egyszerűen nem tudok rajtad kiigazodni. Egyszer kedves vagy egyszer nem. Egyszer úgy teszel, mintha érdekelnélek aztán le se szarsz.
Felkaptam a vizet. Felém fordult és úgy nézett, mint aki épp beleesett valakibe.
- Hozzám jössz? - kérdezte, de tudtam, hogy csak szórakozik.
- Rohadtul nem vagy vicces. - indultam az ajtó felé.
- Mit vársz tőlem Mad? Kedves lennék, de nem merek. Foglalkoznék veled, de valószínűleg egy idő után sok lennék és eltolnál. Annyi ember áll melletted. Minek kellenék én is? - szólt utánam, mire visszafordultam.
- Annyi ember áll mellettem? Autin érted lányok ezrei vannak oda. - nem fogtam fel hogy érti.
- De ők nem ismernek. Nem azt szeretik, aki teljes egészemben vagyok. - magyarázta - Bocsáss meg Madison, de semmi kedvem nincs szerelmesnek lenni.
- Te szerelmes vagy.....? - nem mertem kimondani a végét.
- Dehogy! - nevetett cinikusan - Csak nem is szeretnék.
- Akkor jó, mert én sem szeretnék. - kiabáltam vissza - Hagyjuk ezt az egészet a francba. Felejtsük el azt az egy hetet és tegyünk úgy, mintha meg sem ismertük volna egymást. Mind a kettőnknek jobb lesz.
- Jó! - kiabált.
- Jó! - vágtam rá, hogy enyém legyen az utolsó szó.
A vita közben egyre közelebb mentünk egymáshoz, így nyomatékosítva a mondanivalónkat. Az utolsó szavaknál már csak pár centi választott el minket. Érezhető volt a vibrálás, a feszültség és a feszengés. Összehúzott szemöldökkel, az idegességtől gyorsabban szedve a levegőt álltunk egymás előtt és égettük egymás szemeit. Szükségem lett volna egy térképre, hogy nem vesszek el Aus zöldeskék szemeiben, de próbáltam józan maradni.
- Mad! - szólalt meg halkan, pár pillanat néma csönd után - Nekem ez nem menne.
Mire a mondat eljutott az agyamig és az összehúzott szemöldököm kisimult, már feladtam az ellenkezésemet. A vágy elnyomta az összes gondolatomat. Igazából semmire sem tudtam gondolni. Feladtam az állandó vitát és vonaglást, a magamban való gyötrődést. Ledobtam a kezemben helyet foglaló cuccaimat és megcsókoltam Austint. Igen, én. Kezei rögtön ölelni kezdtek, a kezeim a nyaka köré fonódtak, majd gyengéden megmarkolva a fenekemet jelezte, hogy ugorjak fel és fonjam a lábaimat is a dereka köré. Isteni érzés volt. Az az érzés, amit eddig csak elképzeltél, de közel sem volt olyan jó. Sosem gondoltad, hogy eljön, csak reménykedtél és akkor ott van az a pillanat. Mindig olyan hamar vége, hogy az embernek ideje nincsen átélni. Csak akkor jön rá milyen jó volt, amikor visszagondol rá. Austin az ágy felé lépkedett. Reménykedtem, hogy nem roppan össze a súlyom alatt, de nem hittem, hogy azzal a testtel ez megtörténhet. Óvatosan az ágyra fektetett, majd a fülemhez hajolt.
- Bocsáss meg, hogy eddig vártam. Már tudom mit hagytam ki, de még mindig félek kimondani valamit. Félek, hogy sebezhetővé válok. - sütötte le a szemét. Én pedig elcsitítottam.
- Előttem sebezhetővé válhatsz, mert én nem szeretnélek megsebezni, de ha úgy könnyebb kimondom először én. - mosolyodtam el a gyermetegségétől. Hallottam, ahogy veszi a levegőt és egy pillanatra eláll, várva, hogy kimondjam. - Szeretlek Austin.

10.rész: Ébredés

Narancssárgás foltok jelentek meg a szemem előtt. Megütött a fejfájás és nyitogatni kezdtem a szemeimet. A reggeli beszűrődő napfény cirógató kézként simított végig az arcomon. Megfordultam és a fejemet a fehér párnába nyomtam, majd nagyot szippantottam az illatából. Egy virágos rétéhet tudtam volna hasonlítani. Rájöttem, hogy fogalmam sincs hol vagyok, ezért körülkémleltem. Egy nagy ágyon aludtam egy annál is tágasabb szobában, aminek egyik oldalát faltól falig érő ablak fedte. Minden modern volt, pénzes, mégis otthonos és meleg. A levegőbe szagoltam, amiből rántotta és bacon illata csapta meg az orromat. Felültem. Még nem tudtam pontosan hol is vagyok, vagy hogy ki van még a lakásban. A barátságos környezet miatt azonban nem féltem. Hirtelen szédülni kezdtem, ezért visszadőltem az ágyba. Próbáltam végiggondolni hogyan kerülhettem oda, de nem nagyon rémlett a tegnap este. Próbáltam valami zajt csapni, hogy előcsalogassam a titokzatos személyt. Az ágy mellett álló kis éjjeliszekrényen volt egy pohár víz. Érte nyúltam és kortyoltam belőle, majd kicsit hangosabban tettem vissza a helyére. Rögtön lépteket hallottam és valaki előbújt az ajtó mögül. A kíváncsiság felpumpálta a vérnyomásomat és, amint megláttam az ajtóban álló személyt elmosolyodtam.
- Jó reggelt! - mosolygott, majd leült az ágy szélére.
- Austin! Te....te? - makogtam érthetetlenül.
- Nyugi! Mindent elfogok mesélni, csak pihenj! - fogta meg a kezem.
Felállt és kiment. Majd pár perc múlva egy bögre teával tért vissza. Nagyon jó volt újra látni. Már kezdett rémleni pár dolog a tegnapból és bökte a csőrömet, meg kellett kérdeznem.
- Bocsi, de meg kell kérdeznem...Csókolóztunk tegnap éjjel? - kérdeztem félénken, mire elmosolyodott.
- Igen. - válaszolta komor ábrázattal.
- Nem lehetett valami emlékezetes, mert abszolút nem rémlik.
Nevetni kezdett.
- Csak vicceltem. Nem csókolóztunk. - közelebb hajolt és a fülembe súgott - Ha én megcsókollak, arra örök életedben emlékezni fogsz. Mindig.
Beleborzongtam, végigfutott a hideg a hátamon, majd vettem egy mély levegőt.
- Akkor mi történt tegnap este? - dörzsöltem meg a szemeimet.
- Valószínűleg be lettél kábítószerezve és egy srác csúnyán ki akart használni, amikor a sors úgy hozta, hogy rajtakaptam és tettem, amit tennem kellett. Jól vagy?
- Kellett. - sütöttem le a szemeimet - A pasi meddig jutott el?
- Madison nagyon féltettelek és bármilyen helyzetben segítettem volna. Amúgy nem sokáig. Nem volt rá ideje. - dőlt be mellém az ágyba.
- Huh! Már úgy féltem, hogy - halkult el a hangom.
- Ne is mond! Hagyjuk a témát. Jól vagy és ez a lényeg. - hajtotta felém a fejét.
Éreztem, hogy ki kell mennem a mosdóba, ezért kitakaróztam és belebújtam az ágy melletti fehér vendégpapucsba. Egy bugyi volt rajtam és egy fehér trikó. Az addig rendben volt, hogy nem vagyok szégyellős, de ki vette le a többit?. Inkább nem szólaltam meg. Azt sem kérdeztem meg, hol van a fürdőszoba, mert Austin tekintete égette a hátamat. Gondoltam, majd megtalálom. Elég nagy ház volt, de szerencsémre a szoba mellől rögtön nyílt egy mosdó. Az egésznek modern jellege volt. Megmostam az arcom, ami kellőképp felfrissített, majd a dolgom elvégzése után vissza is fáradtam. Már nem találtam az ágyban Austint. Beledőltem a puha ágyneműbe.
- Miért mentél csak úgy el? - szólalt meg dühösen egy hang, mint imént láthattam, a konyhaajtóból.
Austin megbántott tekintete a szemeimbe meredt.
- Nem akartalak megbántani titeket. Csak ott akartam hagyni az egészet. - válaszoltam halkan.
Reménykedtem benne, hogy ez a téma nem kerül szóba, de éreztem, hogy elkerülhetetlen.
- Szóval ott akartad hagyni.....az egészet. Mondhattad volna, akkor nem töröm maga. - húzta össze a szemöldökét.
Úgy éreztem minden szavammal csak még inkább megbántom.
- Sok oka volt. Nem várom, hogy megértsd.
- Hogy megértsem? Csak egy okot mondanál, ami nem csak kifogás, ami miatt nem érdemeltünk annyit, hogy elbúcsúzz. - emelte a hangját, bennem pedig minden elkezdett felgyülemleni. A hét utolsó napjai és hogy milyen szépből ment át semmilyenbe.
- Te vagy. - nyögtem ki, mert elegem lett. Értetlenül nézett. - Az elköszönés előtt állva, úgy hogy el kell búcsúznom....Nem tudtam volna megtenni. Egyszerűen így könnyebb volt.
Azt hittem ezt aranyosnak fogja tartani és befejezi a vitát, de nem így történt.
- Neked volt csak könnyebb. - mondta szemrehányóan.
- Lehet, de előtte nem.
Azt hittem megérti majd, hogy miért is volt előtte nehezebb. Újból elhittem. Nem akartam érthetően a szemébe mondani hogy mit érzek. Inkább hallgattam és ő is hallgatott. Nem mondott rá semmit, csak ki ment a mosdóba. Egy ideig az ágyon ültem és néztem ki a fejemből. Tőle sem jött zaj. Éheztem az ölelésére vagy legalább annyira, hogy ott feküdjön mellettem. Végül rávettem magam és odamentem. Nekidőltem a fürdőszobaajtó keretének. Austin meztelen felsőtesttel támaszkodott a mosdókagylóra és merengett  a tükörbe. A látvány észbontó volt. Nem reagált rám. Mögé sétáltam és megöleltem hátulról.
- Bocsánat! Tényleg sajnálom, hogy megbántottalak. - nyögtem ki. Tartoztam ennyivel, hiszen tényleg én voltam a szemét és Austinnak teljesen igaza volt, de erre sem jött válasz. - Addig nem engedlek el, amíg meg nem bocsájtasz. - mondtam játékosan.
Vártam volna, hogy elmosolyodjon, de még mindig komor ábrázata volt. Megfogta a testét ölelő kezeimet és eltolta magától, majd lassan felém fordult. Egy arasznyi választott el bennünket egymástól. Éreztem, hogy sűrűn veszi a levegőt. A tükör helyett már a szemembe merengett én pedig próbáltam összeszedni magam.
- Most véletlenül úgy megcsókolnálak. - súgta a fülembe.
- Én pedig véletlenül hagynám. - leheltem ajkára.