7.rész: Viszlát Texas!

Austin megállt mellettem. Úgy tettem, mint aki észre sem vette, pedig a szívem gyorsabban kezdett verni és izzadt a tenyerem. Magamat átkarolva bámultam a messzeségbe. Mellém állt és próbált rájönni mit figyelek.
- Mad, mi van veled?
- Mi lenne? Csak merengtem. Megzavartad a nyugalmamat. - mutattam felé egy cinikus mosolyt.
Erre nem válaszolt, csak nézett előre. Pár pillanat múlva megfordult és az ajtó felé indult.
- Holnap elmegyek. - szólaltam meg.
Nem akartam, hogy elmenjen. Azt akartam, hogy ott álljon mellettem, talán egy kicsit közelebb, de nem válaszolt. Hátranézett, de nem mondott semmit. Bement a házba. Nem mutattam, de fájt. Nagyon fájt. Sétálni indultam, jó messzire, ahol már nem hallják a kiabálásomat. Magamban kezdtem beszélni, vagy igazság szerint az éghez beszéltem, a tájhoz, a mindenséghez.
- Nem értem. Miért adtál értelmet az életemnek, ha ilyen hirtelen el is veszed? Miért kellett ide jönnöm? Mi értelme volt ennek a két hétnek? - könnycseppek hulltak le az arcomon és lerogytam a búzatábla közepén - Azt akarom, hogy megöleljen. Érezni akarom az illatát. Azt akarom, hogy szeressen. Szeretem. Most kimondtam örülsz? Vedd el tőlem őt is. - kiabáltam zokogva az égnek.
A végén már arra jutottam, hogy jobb is, ha elmegyek. Itt hagyok minden emléket, köztük Austinét is és otthon szépen lassan elfelejtem. Miami a legpezsgőbb város, egy pillanat alatt menni fog. Itt hagyom ezt az egészet és csak egy hátborzongató emlék marad. Letöröltem a könnycseppeket az arcomról, a már megszáradtak pedig rákötöttek az arcomra. Minden kettőnk ellen beszélt. Ott van neki 6 millió lány, akiért oda lehet. Miért pont én kellenék neki? Felálltam és útnak indultam. A bejárati ajtótól mentem, mert ahhoz közelebb volt a szobám. A szemem vörös lehetett a sírástól, mert Michele jól megnézett befelé menet. Már mindent alaposan megterveztem a másnapi távozásomra és meg is osztottam Justinnal. Megbeszéltük, hogy a Texasi buszpályaudvarra jön és ott találkozunk én pedig azt mondom Michele-nek, hogy a boltba megyek. Hagyok majd nekik egy papírlapot ezzel a felirattal: ,,Mindent köszönök. Soha nem felejtem és minden jót kívánok.". Mellé egy doboz bonbont vagy ilyesmi kisebb ajándékot mellékelek. Semmi kedvem nincs elköszönni. Ahogy az ágyamon írogattam a telefonommal, azon kaptam magam, hogy elaludtam. Már éjszaka volt és senki sem volt már fent, így kaptam az alkalmon. Előhúztam a bőröndömet és beledobáltam a cuccaimat, amire otthon is szükségem lehetett, amire nem, azt ott hagytam. Mikor végeztem visszatoltam az ágy alá és visszaaludtam.

Másnap reggel elég korán kipattantak a szemeim. Justin délelőtt 10re jön a pályaudvarra, hogy még időben hazaérjünk. A háztól sétálva csak 10percre volt az állomás és akkor 8óra volt, szóval nem kellett sietnem. Lezuhanyoztam és a konyhába mentem, hogy reggelit készítsek magamnak. Michele már ott forgolódott és palacsintát készített.
- Jó reggelt! - mosolygott - De szép vagy ma reggel.
- Köszönöm! - nyomtam puszit az arcára.
Jól esett a bók, pedig egy egyszerű fekete-fehér mintás ruha volt rajtam.(szövegre kattintva megnézheted) Minél kedvesebb volt, annál nagyobb bűntudatom volt. Tudtam, hogy már reggel el kellett volna mennem. Én is próbáltam kedvesebb lenni, hogy ha látja a papírt értse, hogy nem azért mentem el, mert olyan szörnyű volt itt.
- Én Nutellásat szeretnék. - indultam a hűtő felé.
- Már megcsináltam egy párat. Vegyél nyugodtan.
Leültem az asztalhoz. Kenni kezdtem a palacsintámat és dübörgő hangot hallottam a lépcső felől. Összeszorult a gyomrom. Tudtam, hogy Austin tart lefelé.
- PALACSINTA! - kiáltotta. - Isten vagy anyu! - nyomott ő is puszit az arcára - Te meg nagyon szép vagy ma Madison. - mosolygott, majd én is kaptam az arcomra egy puszit.
Kikerekedtek a szemeim, a torkomon megakadt a falat, de próbáltam rejteni. Leült mellém az asztalhoz és ő is magához vett pár palacsintát és a lekvárt.
- Jó reggelt! Mi történt? - húztam fel a szemöldököm.
- Semmi. Az embernek nem lehet szimplán jobb kedve? - tárta szét a kezét.
- Bocs. - nevettem el magam, majd csöndben ültem tovább.
Amint befejeztem, jó gyerek módjára megköszöntem és elvonultam a szobámba. Fél 10 felé járt az idő. Kidobtam a bőröndömet az ablakomon, ami pont a kerti ajtó felé nézett. Vettem egy mély levegőt. Mindent leellenőriztem és szóltam Michele-nek.
- Kiugrok a boltba. - kiabáltam.
- Várj meg Mad! Veled megyek. - szedte a cuccát Austin.
- Ne! Mármint - javítottam ki magam - most jobban esne egyedül menni.
Fájt ezt a szemébe megmondanom. Láttam, hogy meglepődött. Nem szólt semmit, csak visszafordult a konyha felé. Szorítottam a kezemben figyelő papírlapot,a min a búcsú szöveg állt és felragasztottam a bejárati ajtóra.
Kisiettem a poggyászomért és a kezemben siettem vele az utca végéig. Nem akartam húzni nehogy meghallják. Félúton kicsit belekönnyeztem. Többször is visszanéztem a házra. Nem tudtam ez e a helyes megoldás, de menekültem. Megálltam a pályaudvar közepén és nézelődtem, tudtam, hogy Justin érdekes módon fog érkezni, mert nem akarja, hogy megtámadják a rajongók. Motor zajt hallottam és a nevemet kiabálta valaki a hátam mögül. Justin volt. Gyorsan felpattantam mögé és már hasítottunk is.
- Hello szépségem. Hiányoztál. Minden rendben? - mosolygott hátra.
- A legnagyobb rendben. Köszönöm, hogy elintézted, hogy nem kellett tovább maradnom. - erőltettem mosolyt az arcomra.

6.rész: Mi tart vissza?

Másnap reggel fájós háttal ébredtem. Austin mellettem még javában aludt. Az órámra pillantottam és már reggel 8 óra volt.
- Austin! - suttogtam - Fel kéne kelni.
Morgott majd megfordult. Megfogtam a takaróját és lerántottam róla. Azonnal visszafordult és utánanyúlt. Küzdöttünk érte, mikor hirtelen, egy erőteljes mozdulattal maga felé rántotta, én pedig visszaestem az ágyba, közvetlen mellé. Magához húzott és átkarolta a derekam. Elfogott a bizsergés.
- Inkább aludj te is. - mormolta csukott szemekkel.
Tudtam, hogy így nem fogok sokra menni, így megvártam amíg visszaalszik és kimásztam a karjai közül. A házhoz sétáltam, át a mezőn. Tudtam, hogy a vendégek 10 órára érkeznek és, hogy még 2 órám van összekészülni. Felosontam a szobámba és kinyitottam a szekrényemet, amiből már kinéztem mára a megfelelő ruhadarabot(szövegre kattintva megnézheted). Az arcomra vékony sminkréteget tettem, mert nem akartam túlzásba vinni és a nap így is szépen megbarnított az arcbőrömet. Mindezek előtt vettem egy meleg fürdőt, ami jól esett a nyári, hűvös reggelen. Másfél óra alatt sikerült is elkészülnöm és lerohantam a hallba. Michele már ott forgolódott a konyhában. Köszöntem neki és segítettem megteríteni az asztalt. Nemsokára már meg is szólalt a csengő és szépen lassan szállingózni kezdtek a vendégek. Austint még mindig nem láttam sehol. Michele bemutatott a vendégeknek, én pedig illendően bemutatkoztam és még pár szót is váltottam velük. Folyton a hátsóajtót kémleltem, de egy idő után feladtam.
- Gyere drágám! Megjöttek Susanne néniék. Bemutatlak nekik. - mosolygott rám Michele, megfogta a kezem és az ajtó felé húzott.
Az ajtóban egy kedvesnek látszó, negyven körüli nő állt, mellette egy 16nak tűnő, vöröses, göndör hajú sráccal. Nagy puszicsaták után jött is a bemutatkozás.
- Örülök, hogy eljöttetek. Ő itt Madison, a család egyik kincse. - mosolygott rám, majd én is nyomtam mindenki arcára két puszit - Madison nagyon szépen énekel, úgyhogy lesz közös témátok Ryannel. - nézett az előttem álló srácra.
- Michele! - sandítottam rá, jelezve, hogy ezt nem kéne.
- Ryan akusztikus gitáron játszik. Majd zenélhetnétek nekünk.
Én csak bólogattam, majd a konyhába sétáltam, hogy tölthessek magamnak még egy pohár narancslevet.
- Te milyen ágon vagy rokon? - szólalt meg egy hang a hátam mögül. Ryan volt az.
- Ohh én nem vagyok család tag, csak itt töltök egy hónapot a farmon. - mosolyogtam.
-  Ja értem. Még meddig vagy itt? - húzta fel a szemöldökét.
- Két hétig körülbelül. - kezdtem el a kanapé felé sétálni.
- Az király.
Enyhén kínos csönd telepedett ránk és nézelődni kezdtünk. A gitárjához nyúlt és pengetni kezdte.
- Tényleg jó hangod van? - kerekedtek ki a szemei.
- Hát nem tudom, döntsd el te. Kinek mi. Ismered Justin Biebert? - kicsit költői kérdés volt mivel mindenki ismeri.
- Hát igen. Bocsi, de én tök más zenéket hallgatok.
A vendégek nyüzsögtek körülöttünk és mindenki boldog volt és nevetgélt. Ryan igazából kedves volt. Próbált velem beszélgetni, csak én nem voltam elég nyitott. Hirtelen ajtó nyitódást hallottam és rögtön odakaptam a fejem. Jól sejtette. Austin volt. Azt hittem köszön a vendégeknek, odajön beszélgetni hozzánk, hiszen minden vendég szeme rá szegeződött, ő csak végignézett az embereken és felsétált a lépcsőn, jellemtelen arccal. Szívem szerint utána mentem volna, de tudtam, hogy nem véletlen, hogy nem csatlakozott a társasághoz.

*Austin szemszöge

Amikor felkeltem reggel, nagyon fájt a hátam. Nem találtam magam mellett Madisont. Derengett valami, talán, hogy felébredtem, de nem emlékeztem tisztán. Az órámra néztem és már reggel 10 óra volt. Tudtam, hogy a vendégek már javában beszélgetnek a házban. Le kellett volna fürdenem és rendbe szednem magam mielőtt megérkeznek, de nem tudtam megtenni, mert Madison nem keltett fel. Kicsit haragudtam. Felültem az ágyon, összecsuktam és elindultam a ház felé. A bejárati ajtón mentem be, mert ahhoz közelebb volt a lépcső. Észrevétlen akartam maradni, de ez sajnos nem sikerült. Amint beléptem, Madisont láttam meg először. Susanne nénikém fiával, Ryan-nel beszélgetett. Valamiért nem bírtam azt a srácot. Mintha mindig megjátszotta volna magát. Mindig vicces akart lenni és ő volt az egyetlen, aki nem vette észre, hogy ez nem sikerült. Mad felém kapta a fejét, ahogy szinte az összes vendég. Nem volt kedvem csatlakozni ahhoz a beszélgetéshez, aminek a vége úgyis az lenne, hogy beverem Ryan képét, így inkább felindultam a szobám felé. Leültem az ágyamra és gitározni kezdtem. Rám tört az ihlet, bár nem tudtam miről énekeljek. Harsány nevetést hallottam a földszintről, mintha Madisoné lett volna. Eszembe jutott a nevetés. Ahogy festettük a garázs oldalát és amikor együtt fürödtünk a tóban. Egyszer csak azt vettem észre, hogy mosolygok. Annyira értékes lány. Látom benne azt az életörömöt és világszeretetet, amit a drogok előtt érezhetett. Ha elmegy talán visszaesik és újra az a Mad lesz, pedig én tudom, hogy ez az igazi oldala. Nem hagyhatom, hogy így legyen. Vigyáznom kell rá. Miért is kell rá vigyáznom? Mert én vagyok az egyetlen, aki megmentheti. Nincs szüksége rám. Ezer barátja lehet. Akkor miért akarok rajta segíteni? Ekkor egy olyan szó érlelődött meg bennem, amit még magamnak is féltem kimondani. Nem akartam bevallani magamnak sem, hogy úgy van, vagy talán még is. Hirtelen kopogást hallottam az ajtómon.

*Madison szemszöge

Megcsörrent a telefonom és kikaptam a mellettem heverő kis táskámból. Csak üzenetem érkezett Justintól. Felpattantam ürügyet találva, hogy visszahívom azt aki ,,megcsörgetett". Elindultam felfelé a lépcsőn. Gondoltam beszélek Austinnal, közben az üzenetet olvastam.

,,Beszéltem anyuddal. Elintéztem, hogy nem kell tovább maradnod. Holnap reggel indulok érted. Ebédre készülj össze, mert holnap már itthon ebédelsz. Már hiányzol<3"

Ahogy olvastam nem akartam elhinni. Hirtelen nem tudtam, hogy örüljek vagy ne. Először mosolyogtam, majd leesett, hogy itt vége az utamnak. Felértem az emeletre és bekopogtam Austin ajtaján. Gitár hangot hallottam. Gondoltam nem hallja a kopogásom így benyitottam.
- Miért vonultál el? - kérdeztem kíváncsian.
- Miért nem keltettél fel? - kérdezte, mintha fel lenne háborodva, de tudtam, hogy csak viccel.
- Felkeltettelek, csak te nem voltál hajlandó felkelni. - állt nekem feljebb és közelebb sétáltam az ágyához, amin feküdt - Gyere le! Mindenki téged vár.
- Dehogy. Ryan biztos nem. Sosem bírtuk egymást. Inkább maradt te itt és üssük el az időt. - fogta meg a kezem és húzott az ágy felé.
- Austin! Kérlek. Amúgy is át kell adnunk anyudnak a csodálatos ajándékot, amit csináltunk.
Kiskutya szemekkel néztem rá, reménykedve, hogy beválik és szerencsém is lett. Fel tápászkodott az ágyról, megállt előttem nagyon NAGYON közel és a fülembe suttogta - Csak a te kedvedért. -, majd megfogta a kezem és elindultunk lefelé a lépcsőn. Várjunk. Mi? Megfogta a kezem? Igen és nem úgy, ahogy az óvodások szokták sorban állásnál. Az újait az enyém köré kulcsolta. Amikor leértünk minden szempár ránk szegeződött és elégedett mosoly ült ki az arcukra. Kivéve Ryanéra, mert az övén inkább olyan ,,Elhittétek" cinikus mosolyt láttam. Az első gondolatom az volt ,,Ti minek örültök?". Austin köszönt a rokonainak és beszélgetésekbe kezdett. Én visszahuppantam a kanapéra és újra beszélgetni kezdtem Ryannal. A háttérben halkan szólt a zene. Hirtelen felcsendült egy ismerős dallam. Lassú szám volt. Nem tudtam kivenni mi, mert nem volt elég hangos. Michele a lejátszó mellett állt és felhangosította, úgy, hogy mindenki jól hallja és rám mosolygott.
- Ez Madison kedvenc száma. Azt hiszem ez megérdemel egy táncot. - mondta mindenkinek.
Igen, azt hiszem említettem neki. A férjek felálltak és felkérték táncolni, a nőt akivel jöttek. Én Austint figyeltem, aki a konyhapultnak dőlve nyomkodta a telefonját. Hallva mi történik nem tett semmit, csak nyomkodta tovább. Nem is értem mit vártam. Miért is tenne bármit is? Ryan felállt és felém nyújtotta a kezét. Rámosolyogtam és elfogadtam a felkérést. Bevallom nagyon jól táncolt. A hátán keresztül Austint figyeltem, ahogy hátra pillant, Michele-hez sétál és felkéri. Aranyosak voltak, mégsem értettem. Mosolyogtam, mintha boldog lennék, mintha Ryan minden pillanatban mondana valami vicceset, pedig nem így volt. Jött az ajándékátadás és jöttünk mi. Mindenkit levettünk a lábáról és Michele is elsírta magát. Austinra pillantottam. Vártam, hogy meglegyen a szemkontaktus. Vártam és vártam, de semmi. Csak mosolyogva figyelte az eseményeket. A buli után, amikor már mindenki távozott és esteledett kimentem a verandára. Gyönyörű szürkület volt. Átkarolva saját magam mosolyogtam a messzeségbe. Nem tudtam min, talán a szépségen, de mosolyogtam. Lépteket hallottam magam mögött és tudtam, hogy Austin jött ki utánam.

5.rész: Minden más

Mióta elmeséltem Austinnak a múltamat teljesen máshogy áll hozzám. Két nap telt el azóta és megígérte, hogy megmutatja miért király Texas, ezért ma is korán kellett kelnünk. Egy lenge, farmer utánzatú szoknyát vettem fel, amibe beletűrtem a fehér trikómat. Nagyon meleg volt, így nem vettem rá semmit. Ezúttal nem szálltunk autóba, hanem gyalog mentünk. Austin a házhoz közeli üzletekhez vitt. Jó volt belépni a kis, hűvös üzletekbe. Mindenütt lovasfelszerelések és ház körüli kellékek lógtak. Aus leakasztott a sor végéről két cowboy kalapot és a kasszához vitte. Az egyik tejeskávé színű volt, a másik pedig sötétbarna.
- Ez a tiéd. - tette a fejemre mosolyogva az előbbit.
- Hmm. Nem is áll rosszul. - nézegettem magam a tükörben.
- Mi hiányzik még? - méregetett - Tudom már. Gyere.
Megragadta a kezem és kihúzott az üzletből. Alig tudtam vele lépést tartani. Átrohantunk az úttesten a másik oldalra egy hasonló üzletbe. Itt lábbelik sorakoztak. Austin a sorok között cikázott én pedig csak mosolyogva figyeltem. Olyan aranyos volt, ahogy fel volt csigázva. Keresgélt a dobozok között.
- Keress olyat, ami jó a lábadra. - mutatott a sorra, ahol cowgirl csizmák sorakoztak.
Volt miből válogatni. Alig tudtam választani, de végül sikerült döntenem. Volt is a méretemben. Austinhoz cipeltem és felmutattam. Addigra már ő is kiválasztotta a lábára illőt. Ezt is kifizettük és ott helyben át is váltottuk. A sajátjainkat egy szatyorba raktuk.
- Na indulhatunk haza. - tájékoztatott Austin és rám mosolygott.
- Igenis. - helyeseltem - Mi vagyunk a vadnyugat sztárjai.
- Az biztos.
Egész hazafelé úton hülyültünk. Egyszer majdnem kilökött az úttestre, de szerencsémre még időben visszahúzott. Olyan, mint egy nagy, vizsla kölyökkutya. Hihetetlen mennyi energia és életkedv van benne. Mikor hazaértünk ledobtuk a cuccainkat, gyorsan ittunk és siettünk fel az emeletre. Akkor láttam először Austin szobáját. Ledöbbentem. Ahogy beléptem tátva maradt a szám. Örültem, hogy a padló színét láttam, mert a falat mindenütt poszterek, róla készült rajzok borították.
- Ezeket kik csinálták? - kérdeztem, miközben a rajzokat kezdtem nézegetni.
- A rajongóim. - mondta büszkén.
- A rajongóid? - kérdeztem vissza összehúzott szemöldökkel. Nem értettem.
- Te eddig nem is tudtad ki vagyok igaz? - ült le az ágyára.
- Austin Mahone, aki egy farmon él. Jó fej és kedves. Nekem ennyi elég. - vontam vállat és ültem mellé az ágyra.
- Eléggé befutottam az elmúlt két évben és nagyon bejött az élet. Most készült el az új albumom.
- Ez azt jelenti, hogy több millió lány van oda érted?
Próbáltam, úgy kérdezni, mintha azt akarnám éreztetni, hogy ez mekkora királyság, de lélekben összetört. Megijesztett ez az érzés, mert nem tudtam miért érzem, de nem volt kellemes.
- A twitter követőim száma nemrég elérte a 7 milliót. Büszke vagyok a rajongóimra.
Olyan büszkén mondta és a szeméből áradt a szeretet a rajongói felé. Szerencsések. Aus hirtelen a gitárjáért nyúlt és játszani kezdett rajta.
- Ez az egyik szám az albumomról. Az egyik kedvencem. A címe The one I've waited for.
Én csak mosolyogni tudtam. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hangja van és ilyen tehetséges. Simán lehetn olyan híres, mint Justin. Hogy lehet, hogy én még nem ismertem? Egy bezárt világban éltem. Felhúztam magamnak a falakat és most jött ő és lerombolja az egészet. Tökéletesen igaz volt, amit énekelt. Egyre jobban a szívemig hatolt, amit semmiképp nem akartam így fogtam egy párnát és fejbe vágtam vele.
- Hé! Ezt miért kaptam? - ütött vele vissza.
- Csak úgy. - nevettem. Nem mondhattam meg az igazat.
Felállt kinyújtózkodott, majd kifigyelt az ablakon.
- Menjünk le a tóhoz. - szólalt meg.
- Gondolatolvasó lehetsz.
Lecikáztunk a lépcsőn és versenyeztünk a mezőn, hogy ki ér előbb a tóhoz. Úgy tettem, mintha elestem volna és mikor odajött, hogy felsegítsen lehúztam a földre és nyertem egy kis előnyt, de még így is legyőzött. Büntetésképpen megragadta a derekamat és a hátára dobott, majd befutott velem a tóba és beledobott.
- Lehet ebbe fürödni. - kapkodtam levegőért.
- Nem tudom. De kiskorom óta nincs semmi bajom, szóval nem lehet annyira káros. - fröcskölt le.
- Annyira? - nevettem és a hátára ugrottam, majd onnan kezdtem az arcába fröcskölni a vizet - Finooom, finoom.
Végül megadta magát és kiültünk a hintaágyra, hogy megszáradjunk. Levette világoskék pólóját és egy fára terítette.Úgy tettem, mint aki észre sem veszi, hogy mellette ül egy tökéletes pasi. Vonzódni kezdtem hozzá és megharaptam a szám szélét úgy, hogy én észre sem vettem, csak később abból, hogy elmosolyodott.
- Mi leszek?-kérdi a lány. Maradj itt az álom itt is rád talál. - nézett mélyen a szemeimbe, amik úgy csillogtak a napfényben, akár a gyémánt - Már jobban érzed itt magad?
- Hmm. Megszoktam a csöndet, a nyugalmat és, hogy itt mindenki kedves. A vicces az lesz, amikor nem akarok majd hazamenni. - mosolyodtam el és a vállára hajtottam a fejem - Az élet hegymászás, de a kilátás csodás.
- Holnap lesz anya szülinapja és átjön az egész család. Biztosan imádni fognak. Vegyél fel valamit szépet. Nem mintha nem abban lennél minden nap, csak érted....alkalomhoz illőt.
- Okés. Lenyűgözöm őket.
Azt nem tudtam miért, de bennem volt a bizonyítási vágy, hogy lenyűgözzem őket és megmutassam, hogy más vagyok. Könnyebb dolgom volt, mivel ők még nem ismertek. Gondolkoztam mit csináljak Michele-nek a születésnapjára.
- Austin kéne a segítséged. Van itt a farmon nagy szabad falfelület és festék? - kérdeztem felcsigázva.
- Félek tőled. Festék van még, ami a felújításból maradt és garázs egyik oldala tök szabad. Mire készülsz?
- Van egy ötletem és szerintem nagyon örülne neki anyukád.

Austin fel volt csigázva, hogy mi is az ötlet. Lehoztuk a padlásról a megmaradt festéket és a garázshoz siettünk a ház mellé. Már sötétedett. Éjszaka akartuk véghez vinni a tervet, hogy Michele meg ne lássa. Mindent összeszedtünk a lakásból, ami kellhet. Ragasztót, színes cetliket, ollót és, ami a legfontosabb volt, régi képeket. Mindent odakészítettünk és visszamentünk a házba. Elköszöntünk Michele-től és úgy tettünk, mint akik elmennek aludni a szobájukba. Közben Austinnal Twitteren jeleztünk, hogy tiszta a terep és Mama Mahone szobájához osontunk, hogy megnézzük alszik-e már. Aludt. Nagyon aranyos volt. Lelopóztunk a lépcsőn, óvatosan, nehogy megreccsenjen és a garázshoz siettünk. Mivel semmit se láttunk egy nagy reflektorral világítottuk meg a fehér falat. Megragadtuk az ecseteket és lefestettük, ami eszünkbe jutott. Austin elmesélte, hogy kiskorában elmentek az állatkertbe és Michele-t leköpte egy láma, így a láma is felkerült a garázs oldalára, rengeteg más emlékkel együtt. Megfogtuk a színes cetliket és teleírtuk őket jókívánságokkal, majd felragasztottuk őket úgy, hogy egy nagy szívecskét alkossanak, a szív közepébe pedig képek kerültek. Ezernyi emlék került fel arra a nagy falfelületre. Festékesek voltunk és fáradtak. Már éjjel 3óra körül járhatott az idő. Nem akartunk bemenni a házba, nehogy felkeltsük a szülinapost.
- Gyere velem. Tudom hol alszunk. - ragadta meg a kezem - Várj itt még maradt egy kis festék.
Közelebb lépett hozzám. A cipőhegyeink összeértek, a kezével az arcomhoz ért és letörölte róla a festéket. A szívem hevesen kezdett verni. Szemeztünk és én félrenéztem. Kiléptem előle és a mező felé indultam. Semmit sem tudtam róla. Sosem beszélgettünk egymásról, de tudtam, hogy kedves, jó fej és vicces. Féltem a pillanatnyi érzéseimre hagyatkozni. Mivel elküldtek otthonról és Justin se állt mellém hátba szúrva és egyedül éreztem magam. Óriási szeretet hiányom volt. Féltem, hogy csak ezért érzek bármit is. Féltem, hogyha megkapom meggondolom magam és megbántom. Féltem az életétől is. Mégis csak egy sztár. Vitáztam saját magammal és próbáltam magamba beszélni, hogy nem szeretem. Azzal nyugtattam magam, hogyha hazamegyek elfelejtem ezt az egészet és folytatom a régi életem. Annyira elmerengtem, hogy észre sem vettem, hogy már a pajtában vagyok. Austin felvezetett egy lépcsőn a pajta felső szintjére, ahol állt egy kanapé. Kihúztuk és le is dőltünk rá. Fáztam, így egy kicsi közelebb húzódtam hozzá és a mellkasára hajtottam a fejem. Meglepődött. Először hevesen kezdett verni a szíve, majd megnyugodott és elaludtunk.

4.rész: Warrior

Egy héttel később már sokkal jobban aludtam, nyilván a fáradságtól. Egy zaj zavart meg éjszaka, amit nem tudtam pontosan beazonosítani, így halkan kiosontam a szobámból és kilestem a konyhából. Először még nem találtam okot, majd a háztól nem messze megláttam valamit. Austin volt az. A fűben ült és sírt. Inkább zokogott. Jó volt látni, hogy ebben a házban mégse olyan boldog mindenki, mint hittem, de azt nem, hogy fáj neki. Sajnáltam, de mivel nem ismertem annyira, ezért nem is érdekelt. A szemeim leragadni készültek, ezért visszabandukoltam a szobámba és visszabújtam a jó meleg takaró alá, mert ott a nappali nagy meleg ellenére, éjszakára nagyon lehűl a levegő. Másnap reggel korán keltem, de már nem magamtól. Austin keltett, hogy el kéne mennünk a piacra és azt nem lehet későn, mert most nagy a választék. Kikecmeregtem az ágyból. Ránéztem a telefonomra és mindenkinek visszaírtam, akinek volt időm. Justin mindennap elküldi, hogy még hány napot kell kibírnom, ő a visszaszámlálóm, Kim pedig vicces képeket küld, hogy egyik napomból se maradjon ki a nevetés. Elindultunk. Imádtam, ahogy az autóban fújta a hajamat a szél, de nem tudtam élvezni Austin olyan gyorsan vezetett. Amikor odaértünk nagyot szagoltam a levegőbe. Nem mindennap jár az ember piacon Miamiban, a boltban pedig nincsenek ilyen illatok, amitől az ember szájában összefut a nyál. Járkáltunk a sorok között. Austin a vásárlási listát kémlelte, én pedig azt, hogy melyek a legszebb darabok. Az emberek kedvesek voltak és mosolygósok. Minden néni megdicsért rajtam valamit és adtak valami ajándékot. Kezdtem megszokni a környezetet. Nem megszeretni csak megkedvelni. Amikor Austin bement a pékeshez én kint megvártam és nézelődtem. Figyeltem az embereket, mint mindig. Két srácon akadt meg a szemem. Furán mozogtak és beszéltek. Nem volt bennük alkohol, mert azt odáig éreztem volna. Közelebb mentem hozzájuk és láttam, hogy piros a szemük. Rögtön levágtam. Magabiztosan odamentem hozzájuk, bemutatkoztam és elmondtam nekik mit vettem le abból amilyenek és, hogy nem adnának-e nekem is, persze nem ingyen. Szerencsére volt nálam elég pénz és a fiúk nem kértek érte olyan sokat. A zsebembe csúsztattam a kis csomagot és észrevettem, hogy Austin kijött a kisboltból.

- Mit kerestél te ott? - nézett hátra a fiúkra.

- Csak kérdeztem tőlük valamit. - nem is hazudtam nagyot.

- Ne barátkozz ilyenekkel. Nem jó arcok. - húzta a száját.

- Ne mond meg kikkel barátkozzak. - néztem rá csúnyán.

Amikor hazaértünk rögtön csavartam egy cigit. Ha már az alkoholt észrevennék rajtam, ezt nem fogják, ha ésszel csinálom. Kinyitottam a szobám ablakát és elszívtam a ,,vicces" cigit. Eszembe jutott, hogy mivel még maradt másnap süthetnék vele sütit. Rá se jönnének és azt hinnék megjavultam. Persze az ötlet veszélyesnek bizonyult, így el is vetettem. Kezdett jobb kedvem lenni. Énekelgetni kezdtem. Mikor a szoba kellőképpen kiszellőzött elindultam kifelé, végig a mezőn énekelve. Talán még táncoltam is. A tónál lyukadtam ki. Leültem a hintaágyra és lóbáltam a lábaimat, majd felálltam rá és úgy hintáztam. Visszafelé találkoztam Austinnal a verandán. Úgy mosolyogtam, mint a vadalma és mutattam neki, hogy üljünk le a hintaszékekbe.

- Austin tudod te nagyon jó helyen élsz. - kezdtem bele - Ez a csönd, nyugalom és állatok....hát nincs ennél jobb.

- Te hallod magad? Mintha nem is te mondtad volna. - nézett rám csodálkozva.

- Gondoltál már arra, hogy felmész a ház tetejére és onnan ugrasz bele a szalmarakásba? - kérdeztem tátott szájjal.

Austinnak ideje sem volt válaszolni. Berohantam a lakásba, fel az emeletre, ott lenyitottam a tetőre vezető lépcsőt és kimásztam. Nem is tűnt mélynek. Hiányzott az adrenalin és szárnyalni volt kedvem

*Austin szemszöge

Már kora reggel felkeltettem Madisont, azért is, mert nagyon nehezen aludtam az éjszaka és a piacra is menni kellet, mert anya megkért. Látszott rajta, hogy tetszik neki a környezet és barátkozik vele. Már nem láttam benne akkora ellenszenvet, mint az elején. Gondosan kiválogatta a szép darabokat és jó érzéke volt hozzá. Minden árus megdicsérte milyen szép és kedves lány. Eddig bele sem gondoltam. Eddig csak egy lány volt, akinek a farmunkon kéne megjavulnia. Most is az, de most vettem csak észre, hogy tényleg szép. Bementem a pékeshez és addig ő megvárt kint. Gondosan megvettem mindent, majd amikor végeztem kimentem és láttam, hogy Madison rossz arcoktól jön el és a zsebébe nyúl. Fogalmam sem volt, hogy miért járt ott, de azért figyelmeztettem, hogy ne barátkozzon ilyenekkel, persze ő makacsul válaszolt. Tipikus Mad. Mad, ez tetszik. Mostantól így fogom szólítani. Amikor hazaértünk bement a szobájába én pedig kiálltam a verandára. Elég sokáig álltam ott. Merengtem és gondolkodtam. Már régóta nagy csönd volt. Még Mad szobájából sem jött semmi nesz. Bementem a mosdóba és megmostam az arcomat, hogy felfrissüljek. Visszafelé szembetalálkoztam Madisonnal. Fura volt. Olyan boldog, ami tőle nem megszokott. Valamennyire örültem neki, de nem stimmelt. Olyan dolgokat mondott amiről tudtam, hogy nem úgy gondolja.

- Gondoltál már arra, hogy felmész a ház tetejére és onnan ugrasz bele a szalmarakásba? - kérdezte tátott szájjal, kíváncsian. 

Akartam mondani, hogy ilyen hülyeségen még nem gondolkoztam, de nem volt rá időm. Felpattant a hintaszékből. mintha puskából lőtték volna ki. Sejtettem mire készül de nem gondoltam, hogy képes lenne megtenni. Utánarohantam. Láttam, hogy kimászik a tetőre és kiáll a szélére.

- Te normális vagy? - húztam vissza.

- Hagyj már békén. - tolt el magától - csak jól érzem magam.

- De így? Mi van veled? - Ahogy ezt megkérdeztem összeállt a kép. A rossz arcú srácok a piacon, a csönd, a jókedvűség. - Te be vagy szívva.

Nem akartam elhinni. Már értettem miért küldték ide. 

- Hol van? -kezdtem el tapogatni a zsebeit, majd szerencsémre meg is találtam.

Rohanni kezdtem lefelé a lépcsőn egészen a fürdőig. Madison rohant utánam és ordítozott, hogy adjam neki vissza. Szerencsére a mosdóba érve volt annyi időm, hogy lehúzzam a wc-n. Madison sírt és könyörgött, amíg meg nem látta, hogy késő. Éreztem, hogy ott nagy bajok lehetnek. Egy átlag ember nem sír, hogyha lehúzzák a kábítószerét a wc-n, bár aki kábítózik az eleve nem átlag ember. Soha még meg sem fordult a fejembe, hogy kipróbáljam.

*Madison szemszöge:

Amikor láttam, hogy Austin lehúzta a wc-n a füvemet, azt hittem megölöm. Zokogtam. Fortyogott bennem a düh és a bosszúvágy. Rohanni kezdtem. Olyan gyorsasággal, mint ahogy szerintem még soha. Nem fogjátok kitalálni hova tartottam, de most a tó sem tudott megnyugtatni. Bőgtem, üvöltöttem és toporzékoltam. Mind ez a fű miatt? Nem. Minden kijött. Az elmúlt egy év. A kislány, aki imádott élni. Aki elsírta magát azon, hogy milyen szép a természet és a világ, aki akkor is kedves volt valakihez, ha az a valaki nem, mert tudta, hogy ezen meglepődnek majd. Az fájt a legjobban, hogy már nem hittem el, hogy valóra válthatom az álmaimat. Már tudtam, hogy nem fogom megváltani a világot. Az egyetlen megoldás az volt, ha kiadom magamból, így énekelni kezdtem. Demi mindig tudta mit érzek, bár azt nem tudtam hogy csinálja. A Warriort kezdtem énekelni.

Imádtam énekelni. Azzal mindig sikerült kiadnom magamból a stresszt. Amikor csöndbe maradtam Austin szólalt meg a hátam mögül.

- Sajnálom. - nézett rám.

- Mit sajnál? - kérdeztem cinikus mosollyal.

- Amit énekeltél. Amit eddig átéltél. Mindent. - ült le a hintaágyra és én is így tettem.

- Nem akarom, hogy sajnálj. - töröltem le a könnyeimet.

- Pedig a sajnálat nem rossz. Azt mutatjuk ki vele, hogy megértjük és próbálunk együttérezni és ha tudunk segíteni. Ebbe semmi rossz nincs. - mosolygott - Mesélj. Mi történt veled?

- Eltapostak a szánalomra méltó emberek és már csak a drog tett boldoggá és az alkohol. Elvonóra kerültem és sikeresen is zártam, de az alkohol a mai napig ott van és ahogy láttad néha a fű is. Már sosem kapom vissza azt a lányt. - sütöttem le a szemem.

- Értem. És barátaid? Nem segítettek? Nem tettek boldoggá? És a barátod? - nézett rám kíváncsian.

- A baráti társaságom eleve ilyen(rossz életű). Barátom nincs. Ez nem az én generációm. Mindegyik lány arra vágyik, hogy legalább fele olyan legyen egy kapcsolat, mint a filmekben. A szerelem szónak nálam még mindig az eredeti a jelentése. - magyaráztam.

- Akkor engedd meg, hogy segítsünk. Ha anya nem is, én szívesen segítek, de ahogy ismerem ő is, csak mostanában nagyon elfoglalt. Csak hagyd, mert ha nem hagyod nem tudunk. - nézett a szemembe.

Csöndbe maradtam. Igazából megigéztek a nagy, zöldeskék szemei. Aranyos volt, hogy nyugtatni próbált és segítőkész volt. Hátradőltem és kinyögtem egy köszönöm-öt.

*Austin szemszöge:

Követtem. A tóhoz ment. Ezek szerint az a hely tényleg megnyugtatja, ahogy engem is. Nem gondoltam volna, hogy van bennünk valami közös. Próbáltam észrevétlen maradni. Hallottam, hogy énekel. Gyönyörű hangja volt. Még egy dolog, amit el nem képzeltem volna. Sorban okozta a meglepetéseket. Megvártam, hogy kiadja magából. Nem akartam megzavarni. Mikor abbahagyta megszólaltam.

- Sajnálom. - néztem rá.
- Mit sajnál? - kérdezte szánalommal a szemében.
- Amit énekeltél. Amit eddig átéltél. Mindent. - próbáltam együtt érzően válaszolni, miközben leültem a hintaágyra és ő is így tett. Elmesélt minden. Aranyos volt, hogy megosztotta velem. Szörnyű volt látni, hogy szomorú. Kicsit félénken, de mivel így nem volt túl feltűnő, megkérdeztem, hogy van-e barátja, de nem azért, mert éreznék bármit is, csak kíváncsiságból. Felajánlottam a segítségemet. Úgy tűnt, hogy elfogadta. Örültem, hogy megtudtam nyugtatani.

3.rész: Tényleg bolond

Miután magamra csaptam az ajtót már nem jöttem ki a szobámból. Kipakoltam és mindennek helyet találtam. Másnap korán keltem, olyan 8 óra körül. Nagyon rosszul aludtam. Rögtön lezuhanyoztam és hajat mostam. Egy farmer rövidnadrágot vettem fel egy fehér inggel, amit gondosan betűrtem. A hátsó bejáratnál a verandán állt egy hintaszék. Odaültem ki meginni a reggeli kakaómat. Fura volt, mert nem hallottam az emberek nyüzsgését, az autók zaját. Itt csak a tehenek bégettek és a tücskök ciripeltek. Ahogy ringatott a szék a távolból egy kis, fehér szőrpamacs tűnt elő és közeledett felém. A farkát csóválta és két lábra állt jelezve, hogy játsszak vele. Így is tettem. Letettem a bögrémet a szék melletti kis asztalkára és leguggoltam hozzá. Nyalogatta az arcomat, ami csikis volt ezért nevetésre késztetett.
- Clarity, de szólítsd csak Clarnek. - szólalt meg az ajtóból a srác, aki egy fehér trikót és halásznadrágot viselt.
Én, mint aki meg sem hallotta játszottam tovább a kutyussal, Clarel és megvártam amíg az idióta elmegy. Egy órával később azonban meg kellett szegnem a némasági eskümet, de szigorúan csak Michele felé, hogy mikor kezdhetek el dolgozni. Minél előbb meg akartam csinálni a dolgomat. 
- Jó reggelt. Örülök, hogy végre megszólaltál. - mosolygott.
- Ne szokják meg. - vágtam rá gúnyos tekintettel.
- Ma a pajtában dolgozol. Kitakarítod az ólakat. Ott mindent megtalálsz hozzá és Austin majd segít. - kíváncsi tekintettel néztem rá, hogy ki is az az Austin - Austin a fiam.
Áhh. Ki nem találhattam volna.
- Nincs valami más munka, amihez nem kell segítség? - húztam fel a szemöldököm.
- Nincs. Ma ez a feladatod.
- Biztos, hogy nem. - ráztam a fejem.
- Tessék? - húzta össze a szemöldökét Michele - Akkor pucolhatod a wc-t itt bent.
Pillanatokon belül felkiabált Austinnak az emeletre és hamarosan már hallani lehetett a lépteit lefelé a lépcsőn, ami olyan volt, mintha dinók jöttek volna. Csodálkoztam, hogy nem szakadt le az emelet.
- Vagyok. - mosolyogta. Itt mindenki ilyen jókedvű?
Nagyot nyögtem és az ajtó felé vettem az irányt. Magabiztosan mentem a pajta felé. Austinnak végig be sem állt a szája.
- Bemutatkozom. Austin Mahone vagyok. - húzta mosolyra a száját - És te ki vagy? Miért vagy itt? Ja, szóval csöndkirályt játszunk? Király.
Amikor észrevette, hogy valószínűleg nem fogok megszólalni csöndbe maradt. A pajtához értünk és kinyitott egy nagy szekrényt. Televolt tisztító és takarító szerekkel.
- Melyiket kéred? - kérdezte - Figyelj! Ha nem válaszolsz nem fog menni a közös munka. - Nem értettem. Komolyan azt hitte, hogy ez rábír arra, hogy megszólaljak? - Hát jó. Akkor tessék.
A kezembe nyomta a seprűt, ő pedig megragadta a locsolót és megnyitotta a csapot. Ő locsolta a betonrészeket én pedig söpörni kezdtem. Egy gyors húzással hirtelen telibe lelocsolt.
- A kurva élet! - kiáltottam fel, ő pedig fogta a hasát a nevetéstől.
- Na végre, hogy megszólaltál. Nyugi! Kiállsz a napra és 5 perc alatt megszáradsz.
Kirohantam a pajtából és forogni kezdtem, közben sikítottam. Így próbáltam kiadni magamból a dühöt és közben is száradtam.
- Hallgass már. Azt fogják hinni, hogy meg akartalak ölni. - mondta Aus a pajta ajtajának dőlve.
- Kérlek! Leköteleznél vele ha tényleg így lenne. - fejeztem be.
Visszaindultam a pajtába. Talán jobb is volt így vizesen, mert nem volt olyan melegem. A helyiség végében két gyönyörű szép ló foglalta a helyet. Austin hozzájuk sétált és kivezette őket legelni, hogy ne legyenek útban miközben takarítunk. Clar, a kutyus sétált be öklendezve, majd kidobta a taccsot a betonra.
- Hagyd elintézem. Biztos csak félrenyelt valamit. - rohant oda.
Felmosóért nyúlt és elkezdte felmosni azt.
- Undorodom. Meg persze a hányástól is. - mondtam gúnyosan.
- Hahaha. - válaszolt komoran.
Miután feltakarította, nekiálltunk a munkának. Én is megcsináltam a részemet, ő is az övét. Csak akkor szóltunk egymáshoz, ha muszáj volt. Már sötétedett mire mindennel végeztünk. Amint láttam, hogy nekem nincs más dolgom, szó nélkül elindultam a tó felé. Megfogadtam, hogy oda minden nap kimegyek. A hintaágyból a földet kémlelve szép köveket láttam meg. Néhányat, amik tényleg különlegesek voltak a zsebembe raktam, amik nem, azokat a tóba hajítottam. Néha sikerült kacsáznom is.
- Nekem is ez a kedvenc helyem. - ijesztett meg egy hang a hátam mögül.
- Megkérdezted, hogy érdekel-e? - merengtem tovább a messziségbe.
Austin közelebb jött és leült mellém a hintaágyra.
- Miért vagy ilyen ellenséges? Itt senki nem akar neked rosszat? - kezdett kérdezősködni.
- Tudod te miért vagyok itt? - húztam fel a szemöldököm - Mert az anyám elküldött, hogy észhez térjek. Ez az utolsó hely, ahol lenni szeretnék. És leszarok mindent csak éljem túl.
- Miért túlélni akarod? Miért nem próbálod meg élvezni inkább? Nem értelek. - merengett maga elé.
- Nem is fogsz. Nem tudsz rólam semmit.
Felálltam és elsétáltam. Eléggé elfáradtam és nem vágytam másra csak egy kiadós alvásra, így amint beértem a szobámba bevágódtam az ágyba és el is aludtam.

2.rész: Indulás

Hiába győzködtem anyát egész héten, hogy így meg úgy megváltozom, már semmi sem segített. Az elmúlt évben minden kártyát kijátszottam. Egész héten otthon ültem, próbáltam mintagyerek lenni, hátha az segít. Anya meghálálta, de nem törölte el a büntetésemet. A vodka mindig ott van a szobámban álló mini hűtőben, készenlétben. Ha tudatosult bennem a gondolat, hogy elhúzok innen és elborult az agyam, akkor meghúztam. Anya mondta, hogy nézzek utána Texasnak. Járkáljak San Antonio-ban a Google Maps-el, hátha megtetszik. Elgondolkoztam rajta, hogy megfogadom a gondolatot, de őszintén szólva egyáltalán nem érdekelt. Átvészelem azt az egy hónapot, megteszem, amit muszáj és visszatérek az életembe. Az ágyamban feküdtem. Későre járt, így bekapcsoltam a tv-t, hogy elaltasson. Pont a kedvenc sorozatom ment a Disney csatornán, a Monster High. Ez az egyik titkom, amit csak a legjobb barátnőm, Kim tud. Ő adja nekem az inspirációt és az életkedvet és most őt is itt kell hagynom. Könnyek szöktek a szemembe, lenyeltem a gombócot a torkomban és nagy világ utálatomban elaludtam.

Másnap arra keltem, hogy valaki erőszakosan kopog a szobám ajtaján. A fejemre húztam a takarót és vártam, hátha az illető feladja, de nem így történt. Benyitott és az ágyam szélére ült, majd a hátamat kezdte simogatni.
- Jó reggelt vagy inkább délt! - mondta.
Résnyire nyitottam ki a szemem, hogy lássam kit kell pofán csapnom a párnámmal.
- Jó éjszakát Justin! - fordultam a másik oldalamra.
- Ne csináld már! - nevetett - Két óra múlva fotózás.
Felnyögtem. Nyitogatni kezdtem a szemeimet, kinyújtóztam és felültem az ágy szélére.
- Végül is egy álmos könyvbe így is jó vagy. - lökött meg a vállával.
Csúnyán néztem rá, beletúrtam a hajamba, majd megcéloztam a fürdőszobát. Nem vagyok sokáig készülős lány. Időben kész lettem és a megbeszélt helyre siettünk. Egy pincehelyiség volt mindenféle kiegészítővel és díszlettel.Untam a fotózást. Justin ezt látta is rajtam és félrehívott.
- Mi van veled? - nézett a szemembe.
- Nem érzem jól magam. - sütöttem le a szemem.
Átkarolt és átvezetett a mellékhelyiségbe, ahol leültünk a fotelekre. A táskájából egy nagy dobozt szedett elő, amit ki is nyitott.
- Ez a tiéd. Amikor nem érdekel a világ és egyedül akarsz lenni, csak tedd a fejedre és egyedül leszel a zenével. - mosolygott.
Egy lila fejhallgató volt az aláírásával. Nagyon szeretem a lilát és a zene az életem, így nagyon örültem neki. Nem szóltam semmit csak átöleltem. Nem tudtam visszatartani. Kicsordult egy könny a szememből.
- Justin mi lenne, ha......amikor én elindulok Texasba, nem is Texasba mennék? - szipogtam.
- Ne legyél buta. Ha most kibírod ezt a hónapot anyud talán nem csesztet tovább, de ha még egy lapáttal rá teszel, úgy csak magadnak teszel keresztbe.
- Igazad lehet. - töröltem le a könnyeimet.
- Tudod, hogy én mindig segítek, de ez tényleg jó hatással lehet rád.
- Már te is ezzel jössz? Nem hiszem el. Ti összebeszéltetek anyával? - kaptam fel a vizet.
- Hé! Ne kiabálj velem, tudod, hogy én mindig jót akarok neked. - nézett rám mérgesen.
Bocsánatot kértem, majd hazaindultunk. Otthon még volt időm összepakolni azt, amiket elfelejtettem volna. Úgy volt, hogy megvárom anyát, de előbb elindultam, köszönés nélkül, mert nagyon mérges voltam rá. Repülővel mentem, mert semmi kedvem nem volt 22 órát buszozni. Abban reménykedtem, hogy baj lesz az irataimmal, vagy valamiért nem engednek át az ellenőrző ponton, de nem volt szerencsém. Minden simán ment. Bezzeg, amikor az ember siet, akkor nem így van. Azt már nem annyira szerettem volna, hogy lezuhanjon a gép, de még mindig reménykedtem benne, hogy valamilyen csoda folytán nem jutok el San Antonio-ba. A gépen néztem az embereket. Olyan kíváncsi lettem volna, milyenek ahhoz képest, ahogy első látásra megítélem őket. Bambultam mindenfelé. A Justintól kapott fejhallgatómmal hallgattam a zenét. Éppen a Wigle c. dalt hallgattam, amikor hirtelen valaki megpróbálta ketté törni a derekam. Hátrafordultam.
- Csak egy órája viselem el, hogy basztatjátok a székemet és kurvára be lehetne fejezni. - mondtam felháborodottan a mögöttem ülő két srácnak, akik birkózó bajnokságot tartottak a repülőgépen.
- Ohh valakinek szar napja van. - nevetett a közvetlen mögöttem ülő. Zöldes szeme úgy csillogott, mint a fülbevalója.
- A mi kedvünket ne rontsd már el. Inkább fordulj előre. - vágta rá a haverja.
Előrefordultam és a rugdosás folytatódott tovább. Kémlelni kezdtem az üléseket a szememmel. Üres széket kerestem vagy valakit, aki egyedül ült és helyet cserélhettem volna vele. Találtam is. Felálltam és hozzásétáltam. A fiúk végigkísértek a szemükkel. Szépen megkérdeztem a kedves, idős hölgyet és mosolyogva helyet cserélt velem. Végre nyugodtan ,,élvezhettem" tovább az utat. Belealudtam egy lassú számba és már csak a leszállásnál keltem fel. Felszedtem a csomagjaimat és várakozni kezdtem. Anya küldött egy sms-t, hogy egy nő fog várni a reptéren, már tudja hogy nézek ki, így ő majd odajön hozzám. Azzal kapcsolatban, hogy nem vártam meg nem is írt semmit. A telefonomat vizslattam, amikor valaki megfogta a vállamat. Rögtön odafordultam. A nő volt az, akire vártam. Mosolygós volt és bemutatkozott. Michele-nek hívták. Én is bemutatkoztam, de utána nem szóltam egy szót sem. Néma csönd volt az autóban is, amíg a farmra értünk, bár ő próbált beszélni velem, de amikor látta, hogy reménytelen nem nyaggatott tovább. Némaságot fogadtam. Nem volt ott senki, akivel érdekemben állt volna beszélni, így egy pillanatra sem szólaltam meg. Az út végén járhattunk, mert már föld úton mentünk. Pár pillanat múlva már elénk is tárult a farm. A nagy füves legelő, a pajták. Azonban a ház modernebb volt, aminek nagyon örültem.
- A mi farmunkon fogsz dolgozni. Ezen a farmon. - mondta, miközben felhajtottunk a feljáróra és beálltunk a ház elé.
Nagy ház volt. Tágas és fényes szobái voltak és kellemes színekben pompázott. Michele körbevezetett a házban, majd megmutatta a szobámat. Aranyos, mediterrán hangulatú szoba volt. A falon lovasfestmények voltak és az ablakom a legelőre nézett. Délután 5 óra felé járhatott az idő. Michele tájékoztatott róla, hogy a munkát csak holnap kezdem és most pihenhetek. Szerencsére a kérdéseire bólogatással is tudtam válaszolni és nem kellet megszegnem a némasági eskümet. A hőmérséklet ugyan olyan volt, mint otthon Miamiban, így nem kellett átöltöznöm. Felfedezésre indultam, amit én általában tejfelezésnek hívok. Elindultam. A fű a vádlimig ért és hemzsegtek a bogarak, mégis meg volt a saját hangulata a tájnak. Átvágtam mindenen. Próbáltam a legtávolabb menni a háztól, míg végül egy kis tónál kötöttem ki. Fák vették körül, utána pedig a messzeség folytatódott tovább. A partján volt egy kis hintaágy. Ráfeküdtem és élveztem, ahogy elringat, élveztem a madarak csiripelését, ahogy felelevenedik a táj. Sok idő után először értelmes dolgokon kezdtem el gondolkodni, mint például, hogy hogyan lehet ilyen csodálatos a természet és milyen jól ki lett találva ez az egész rendszer. Mindennek megvan a helye. Nekem még sincs. Mikor úgyéreztem, megvolt a napi relaxációm, visszaindultam. Nem siettem. Kihasználtam minden pillanatot amíg még egyedül lehettem. Útközben egy állat támadott le oldalról. Egy westie kutyus volt. Látszott rajta, hogy még kölyök, mert nagyon játékos volt. Megsimogattam, megdögönyöztem, majd követett egészen a házig. A hátsó bejáraton mentem be a konyha felől. Inni akartam egy pohár narancslevet. Épp a konyha másik oldalán álló hűtőnél állt Michele, én pedig levettem egy üvegpoharat a polcról és megvártam, amíg eljön onnan. A poharat figyeltem. Az aljára volt nyomva a farm jelképe. A narancslé végre a pultra került, de nem Michele rakta oda, mert nem ő állt a hűtőnél. A srác volt az, aki mögöttem ült a gépen. Meglepődötten néztünk egymásra, majd mérgesen a pultra csaptam a poharat és a szobámhoz futottam, aminek becsaptam az ajtaját. Ez az ajtócsapkodás már a hobbim lehetne.

Prológus

Ez a történet egy lányról szól. Egy lányról, akinek összetörték a világát, ezért a rossz útra terelődött. Azonban neki sem egyszerű, mert nagyon jól tudja, hogy nem állapot, amit csinál, azonban nem látja értelmét bármin is változtatni. Már feladta az álmait és azt, hogy ő lesz a világ megváltója. Most már csak túl akarja élni a hétköznapokat. Ezt anyja sem nézi jó szemmel, ezért elküldi egy farmra Texasba dolgozni, hogy kiszakadjon a szürke hétköznapjaiból és a megszokott környezetből. A lány, akinek neve Madison Beer, természetesen nem hajlandó elmenni és amikor kénytelen lesz, mindent elkövet, hogy megkeserítse az ott lakók életét. Nagy balhékba keveredik és valaki észreveszi, hogy segítségre szorul. Madison megbecsüli majd és észreveszi, hogy szüksége van arra a személyre? Idővel minden kiderül. Reménykedjünk benne, hogy a ,,A vér nem válik vízzé" és a ,,Kutyából nem lesz szalonna" közmondásokat keresztbe húzhatjuk és minden sínre kerül.

1.rész : Mindig csak a baj

Mindig csak a baj

Éppen, hogy beléptem, a férfi komor ábrázattal, már csukta rám a rácsot és pillanatokon belül elfordult a kulcs a zárban. Meghátráltam és leültem a padra. Rohadt jó. Megint szarban vagy Medison. Nem volt elég az elvonó, ami mellesleg 14 évesen még cinkebb, az alkohol és a belvárosi bulik még mindig az életem részei. Nem túl régóta van ez így. A korosztályomból, de még talán egy pár nálam idősebb gyereknél is több eszem volt 13 évesen. Máshogy láttam a világot. Az én szememben minden szép volt. Semmi sem tudott felidegesíteni vagy elrontani a kedvemet. Alkottam magamnak egy saját világot, ami tökéletes volt számomra. Mi a többség célja? Eltaposni azt, aki még ÉL. Mindent elvenni tőle amitől még boldog lehet. Bármennyire is nem hagytam, hogy tönkretegyen a generációm és eltapossanak a sznob idióták, egyre inkább szürkülni kezdett a világ és egyre nehezebben éltem túl a hétköznapokat, ezáltal anya egyre nehezebben bírt velem otthon. Mivel koraérett voltam, vonzottak a nálam idősebb társaságok. Gimnazistákhoz csapódtam. Ők megértettek és jól éreztem magam velük. Különösen kedvesek voltak és nem értettem miért, amikor egy nap megmutatták az okát. A fű volt az. Ki is próbáltam és sok idő után, akkor éreztem először ugyan azt a feledtébb boldog, fantasztikus érzést, mint azelőtt. Beszéltek nekem róla. Rengeteg előadást tartottak róla a suliban is és próbáltam a szemem előtt tartani a negatív tulajdonságait, de egy idő után már csak az maradt meg, hogy mg egészséges is. Egy héten egyszer, majd háromszor, aztán minden nap. Végül az elvonón kötöttem ki, mert mindent kipróbáltam, ami boldoggá tett. A lányból, aki megváltani készült a világot egy összeszakadt, felelőtlen tinédzser lett.

• Van valakid, aki érted jön? - szólt be a rácson a komor ábrázatú, rendőr férfi, ezzel megszakítva a gondolatmenetemet.
• Biztosan. Elintézem. - válaszoltam még kicsit spiccesen.

Visszatérve, leszoktam, de az alkohol még mindig ott van, ami miatt mindig bajba kerülök. Egy ideje modellkedem, ha mindent kihányok, az csak jó hatással lehet az alakomra. Mindeközben gondolkoztam, ki vihetne ki innen és fizethetné ki az óvadékot, mert nekünk jelenleg nem volt annyi pénzünk. Megvan! A sarokban levő, vezetékes telefonhoz siettem és tárcsáztam.

• Szia! Bocsi, hogy ilyen későn zavarlak és ez nagyon kellemetlen, de értem tudnál jönni? - kérdeztem, a fejemet a telefonnak döntve.
• Ahh – szólalt meg egy hang a vonal túloldaláról – Persze. Bajkeverő.

Le is tette. Nagyot sóhajtottam. Vissza ültem a padra és vártam. Doboltam a lábammal és dúdolgattam. Kezdtem teljesen kijózanodni és ezért unatkozni is. Nyílt az ajtó. Felhuppantam és a cellám kijáratához siettem. Hátrébb léptem, hogy a férfi kitudja nyitni, majd eszméletlen gyorsasággal rohantam ki és vetettem magam Justin nyakába.

• Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! - csókolgattam az arcát.
• Megszoktam. – válaszolta kómásan – Haza viszlek.

Rögtön elmúlt az öröm. Bele sem merek gondolni mit fogok én ezért kapni. Gyors léptekkel sétáltunk el a króm színű Lamborghini-ig, majd beültünk.

• Király. Holnap mindenhol olvashatsz róla, hogy Justin Bieber megint a sittről jött ki. - fogta a fejét.
• Sajnálom, - mondtam szomorúan és kezdtem el vizslatni a Nike Air Force csukámat – de ha ez megnyugtat, jók lesznek a képek, mert jól nézel ki.

Mosolyt erőltettem az arcomra és végignéztem rajta. Tipikus fehér póló és csőnadrág, fuxok a nyakban és karóra a kezén. Semmi extra mégis élnek-halnak érte a csajok. A mondatom hallatán ő is elmosolyodott, majd csend szállta meg az autót, amíg a házunkhoz nem értünk. Némán lopakodtunk nehogy felkeltsük anyát és nesztelenül nyitottuk ki a bejárati ajtót, azonban teljesen feleslegesen, mert anya a kanapén várt minket lent a nappaliban és rögtön ránk szegezte a tekintetét.

• Köszönöm Justin, te mindig ott vagy, ha kellesz. - mosolygott rá anya.

Justin megveregette a hátamat, ezzel jelezve, hogy megy is. Kettesben maradtunk a döntéshozóval.

• Mondanám, hogy megmagyarázom, de nem tudnám. - álltam még mindig az ajtóban, várva a bírálatot.
• Nem is kell. Nincs annyi kifogás, ahányszor te bajba kerülsz, - rázta a fejét – de már kitaláltam a megoldást. Lassan vége a nyárnak és ideje lenne dolgoznod és távol kerülnöd ettől a várostól. Következő héten kezded a munkát Texasban egy farmon. Ott megtapasztalod milyen az, ha az embernek van élete.

Nevetni kezdtem és a szobám felé vettem az irányt. Anya aznap is vicces kedvében volt.

• Örülök, hogy ennyire tetszik az ötlet, mert nem viccnek szántam. - állt fel a kanapéról és felém közeledett, majd megölelt – Nagyon szeretlek kincsem és ezt a te érdekedben teszem.
• Szörnyű anya vagy. Ezt nagyon elhitted, mert biztos, hogy nem megyek sehova. - bújtam ki az ölelése alól. Üvöltöttem és becsaptam a szobám ajtaját.