4.rész: Warrior

Egy héttel később már sokkal jobban aludtam, nyilván a fáradságtól. Egy zaj zavart meg éjszaka, amit nem tudtam pontosan beazonosítani, így halkan kiosontam a szobámból és kilestem a konyhából. Először még nem találtam okot, majd a háztól nem messze megláttam valamit. Austin volt az. A fűben ült és sírt. Inkább zokogott. Jó volt látni, hogy ebben a házban mégse olyan boldog mindenki, mint hittem, de azt nem, hogy fáj neki. Sajnáltam, de mivel nem ismertem annyira, ezért nem is érdekelt. A szemeim leragadni készültek, ezért visszabandukoltam a szobámba és visszabújtam a jó meleg takaró alá, mert ott a nappali nagy meleg ellenére, éjszakára nagyon lehűl a levegő. Másnap reggel korán keltem, de már nem magamtól. Austin keltett, hogy el kéne mennünk a piacra és azt nem lehet későn, mert most nagy a választék. Kikecmeregtem az ágyból. Ránéztem a telefonomra és mindenkinek visszaírtam, akinek volt időm. Justin mindennap elküldi, hogy még hány napot kell kibírnom, ő a visszaszámlálóm, Kim pedig vicces képeket küld, hogy egyik napomból se maradjon ki a nevetés. Elindultunk. Imádtam, ahogy az autóban fújta a hajamat a szél, de nem tudtam élvezni Austin olyan gyorsan vezetett. Amikor odaértünk nagyot szagoltam a levegőbe. Nem mindennap jár az ember piacon Miamiban, a boltban pedig nincsenek ilyen illatok, amitől az ember szájában összefut a nyál. Járkáltunk a sorok között. Austin a vásárlási listát kémlelte, én pedig azt, hogy melyek a legszebb darabok. Az emberek kedvesek voltak és mosolygósok. Minden néni megdicsért rajtam valamit és adtak valami ajándékot. Kezdtem megszokni a környezetet. Nem megszeretni csak megkedvelni. Amikor Austin bement a pékeshez én kint megvártam és nézelődtem. Figyeltem az embereket, mint mindig. Két srácon akadt meg a szemem. Furán mozogtak és beszéltek. Nem volt bennük alkohol, mert azt odáig éreztem volna. Közelebb mentem hozzájuk és láttam, hogy piros a szemük. Rögtön levágtam. Magabiztosan odamentem hozzájuk, bemutatkoztam és elmondtam nekik mit vettem le abból amilyenek és, hogy nem adnának-e nekem is, persze nem ingyen. Szerencsére volt nálam elég pénz és a fiúk nem kértek érte olyan sokat. A zsebembe csúsztattam a kis csomagot és észrevettem, hogy Austin kijött a kisboltból.

- Mit kerestél te ott? - nézett hátra a fiúkra.

- Csak kérdeztem tőlük valamit. - nem is hazudtam nagyot.

- Ne barátkozz ilyenekkel. Nem jó arcok. - húzta a száját.

- Ne mond meg kikkel barátkozzak. - néztem rá csúnyán.

Amikor hazaértünk rögtön csavartam egy cigit. Ha már az alkoholt észrevennék rajtam, ezt nem fogják, ha ésszel csinálom. Kinyitottam a szobám ablakát és elszívtam a ,,vicces" cigit. Eszembe jutott, hogy mivel még maradt másnap süthetnék vele sütit. Rá se jönnének és azt hinnék megjavultam. Persze az ötlet veszélyesnek bizonyult, így el is vetettem. Kezdett jobb kedvem lenni. Énekelgetni kezdtem. Mikor a szoba kellőképpen kiszellőzött elindultam kifelé, végig a mezőn énekelve. Talán még táncoltam is. A tónál lyukadtam ki. Leültem a hintaágyra és lóbáltam a lábaimat, majd felálltam rá és úgy hintáztam. Visszafelé találkoztam Austinnal a verandán. Úgy mosolyogtam, mint a vadalma és mutattam neki, hogy üljünk le a hintaszékekbe.

- Austin tudod te nagyon jó helyen élsz. - kezdtem bele - Ez a csönd, nyugalom és állatok....hát nincs ennél jobb.

- Te hallod magad? Mintha nem is te mondtad volna. - nézett rám csodálkozva.

- Gondoltál már arra, hogy felmész a ház tetejére és onnan ugrasz bele a szalmarakásba? - kérdeztem tátott szájjal.

Austinnak ideje sem volt válaszolni. Berohantam a lakásba, fel az emeletre, ott lenyitottam a tetőre vezető lépcsőt és kimásztam. Nem is tűnt mélynek. Hiányzott az adrenalin és szárnyalni volt kedvem

*Austin szemszöge

Már kora reggel felkeltettem Madisont, azért is, mert nagyon nehezen aludtam az éjszaka és a piacra is menni kellet, mert anya megkért. Látszott rajta, hogy tetszik neki a környezet és barátkozik vele. Már nem láttam benne akkora ellenszenvet, mint az elején. Gondosan kiválogatta a szép darabokat és jó érzéke volt hozzá. Minden árus megdicsérte milyen szép és kedves lány. Eddig bele sem gondoltam. Eddig csak egy lány volt, akinek a farmunkon kéne megjavulnia. Most is az, de most vettem csak észre, hogy tényleg szép. Bementem a pékeshez és addig ő megvárt kint. Gondosan megvettem mindent, majd amikor végeztem kimentem és láttam, hogy Madison rossz arcoktól jön el és a zsebébe nyúl. Fogalmam sem volt, hogy miért járt ott, de azért figyelmeztettem, hogy ne barátkozzon ilyenekkel, persze ő makacsul válaszolt. Tipikus Mad. Mad, ez tetszik. Mostantól így fogom szólítani. Amikor hazaértünk bement a szobájába én pedig kiálltam a verandára. Elég sokáig álltam ott. Merengtem és gondolkodtam. Már régóta nagy csönd volt. Még Mad szobájából sem jött semmi nesz. Bementem a mosdóba és megmostam az arcomat, hogy felfrissüljek. Visszafelé szembetalálkoztam Madisonnal. Fura volt. Olyan boldog, ami tőle nem megszokott. Valamennyire örültem neki, de nem stimmelt. Olyan dolgokat mondott amiről tudtam, hogy nem úgy gondolja.

- Gondoltál már arra, hogy felmész a ház tetejére és onnan ugrasz bele a szalmarakásba? - kérdezte tátott szájjal, kíváncsian. 

Akartam mondani, hogy ilyen hülyeségen még nem gondolkoztam, de nem volt rá időm. Felpattant a hintaszékből. mintha puskából lőtték volna ki. Sejtettem mire készül de nem gondoltam, hogy képes lenne megtenni. Utánarohantam. Láttam, hogy kimászik a tetőre és kiáll a szélére.

- Te normális vagy? - húztam vissza.

- Hagyj már békén. - tolt el magától - csak jól érzem magam.

- De így? Mi van veled? - Ahogy ezt megkérdeztem összeállt a kép. A rossz arcú srácok a piacon, a csönd, a jókedvűség. - Te be vagy szívva.

Nem akartam elhinni. Már értettem miért küldték ide. 

- Hol van? -kezdtem el tapogatni a zsebeit, majd szerencsémre meg is találtam.

Rohanni kezdtem lefelé a lépcsőn egészen a fürdőig. Madison rohant utánam és ordítozott, hogy adjam neki vissza. Szerencsére a mosdóba érve volt annyi időm, hogy lehúzzam a wc-n. Madison sírt és könyörgött, amíg meg nem látta, hogy késő. Éreztem, hogy ott nagy bajok lehetnek. Egy átlag ember nem sír, hogyha lehúzzák a kábítószerét a wc-n, bár aki kábítózik az eleve nem átlag ember. Soha még meg sem fordult a fejembe, hogy kipróbáljam.

*Madison szemszöge:

Amikor láttam, hogy Austin lehúzta a wc-n a füvemet, azt hittem megölöm. Zokogtam. Fortyogott bennem a düh és a bosszúvágy. Rohanni kezdtem. Olyan gyorsasággal, mint ahogy szerintem még soha. Nem fogjátok kitalálni hova tartottam, de most a tó sem tudott megnyugtatni. Bőgtem, üvöltöttem és toporzékoltam. Mind ez a fű miatt? Nem. Minden kijött. Az elmúlt egy év. A kislány, aki imádott élni. Aki elsírta magát azon, hogy milyen szép a természet és a világ, aki akkor is kedves volt valakihez, ha az a valaki nem, mert tudta, hogy ezen meglepődnek majd. Az fájt a legjobban, hogy már nem hittem el, hogy valóra válthatom az álmaimat. Már tudtam, hogy nem fogom megváltani a világot. Az egyetlen megoldás az volt, ha kiadom magamból, így énekelni kezdtem. Demi mindig tudta mit érzek, bár azt nem tudtam hogy csinálja. A Warriort kezdtem énekelni.

Imádtam énekelni. Azzal mindig sikerült kiadnom magamból a stresszt. Amikor csöndbe maradtam Austin szólalt meg a hátam mögül.

- Sajnálom. - nézett rám.

- Mit sajnál? - kérdeztem cinikus mosollyal.

- Amit énekeltél. Amit eddig átéltél. Mindent. - ült le a hintaágyra és én is így tettem.

- Nem akarom, hogy sajnálj. - töröltem le a könnyeimet.

- Pedig a sajnálat nem rossz. Azt mutatjuk ki vele, hogy megértjük és próbálunk együttérezni és ha tudunk segíteni. Ebbe semmi rossz nincs. - mosolygott - Mesélj. Mi történt veled?

- Eltapostak a szánalomra méltó emberek és már csak a drog tett boldoggá és az alkohol. Elvonóra kerültem és sikeresen is zártam, de az alkohol a mai napig ott van és ahogy láttad néha a fű is. Már sosem kapom vissza azt a lányt. - sütöttem le a szemem.

- Értem. És barátaid? Nem segítettek? Nem tettek boldoggá? És a barátod? - nézett rám kíváncsian.

- A baráti társaságom eleve ilyen(rossz életű). Barátom nincs. Ez nem az én generációm. Mindegyik lány arra vágyik, hogy legalább fele olyan legyen egy kapcsolat, mint a filmekben. A szerelem szónak nálam még mindig az eredeti a jelentése. - magyaráztam.

- Akkor engedd meg, hogy segítsünk. Ha anya nem is, én szívesen segítek, de ahogy ismerem ő is, csak mostanában nagyon elfoglalt. Csak hagyd, mert ha nem hagyod nem tudunk. - nézett a szemembe.

Csöndbe maradtam. Igazából megigéztek a nagy, zöldeskék szemei. Aranyos volt, hogy nyugtatni próbált és segítőkész volt. Hátradőltem és kinyögtem egy köszönöm-öt.

*Austin szemszöge:

Követtem. A tóhoz ment. Ezek szerint az a hely tényleg megnyugtatja, ahogy engem is. Nem gondoltam volna, hogy van bennünk valami közös. Próbáltam észrevétlen maradni. Hallottam, hogy énekel. Gyönyörű hangja volt. Még egy dolog, amit el nem képzeltem volna. Sorban okozta a meglepetéseket. Megvártam, hogy kiadja magából. Nem akartam megzavarni. Mikor abbahagyta megszólaltam.

- Sajnálom. - néztem rá.
- Mit sajnál? - kérdezte szánalommal a szemében.
- Amit énekeltél. Amit eddig átéltél. Mindent. - próbáltam együtt érzően válaszolni, miközben leültem a hintaágyra és ő is így tett. Elmesélt minden. Aranyos volt, hogy megosztotta velem. Szörnyű volt látni, hogy szomorú. Kicsit félénken, de mivel így nem volt túl feltűnő, megkérdeztem, hogy van-e barátja, de nem azért, mert éreznék bármit is, csak kíváncsiságból. Felajánlottam a segítségemet. Úgy tűnt, hogy elfogadta. Örültem, hogy megtudtam nyugtatani.