2.rész: Indulás

Hiába győzködtem anyát egész héten, hogy így meg úgy megváltozom, már semmi sem segített. Az elmúlt évben minden kártyát kijátszottam. Egész héten otthon ültem, próbáltam mintagyerek lenni, hátha az segít. Anya meghálálta, de nem törölte el a büntetésemet. A vodka mindig ott van a szobámban álló mini hűtőben, készenlétben. Ha tudatosult bennem a gondolat, hogy elhúzok innen és elborult az agyam, akkor meghúztam. Anya mondta, hogy nézzek utána Texasnak. Járkáljak San Antonio-ban a Google Maps-el, hátha megtetszik. Elgondolkoztam rajta, hogy megfogadom a gondolatot, de őszintén szólva egyáltalán nem érdekelt. Átvészelem azt az egy hónapot, megteszem, amit muszáj és visszatérek az életembe. Az ágyamban feküdtem. Későre járt, így bekapcsoltam a tv-t, hogy elaltasson. Pont a kedvenc sorozatom ment a Disney csatornán, a Monster High. Ez az egyik titkom, amit csak a legjobb barátnőm, Kim tud. Ő adja nekem az inspirációt és az életkedvet és most őt is itt kell hagynom. Könnyek szöktek a szemembe, lenyeltem a gombócot a torkomban és nagy világ utálatomban elaludtam.

Másnap arra keltem, hogy valaki erőszakosan kopog a szobám ajtaján. A fejemre húztam a takarót és vártam, hátha az illető feladja, de nem így történt. Benyitott és az ágyam szélére ült, majd a hátamat kezdte simogatni.
- Jó reggelt vagy inkább délt! - mondta.
Résnyire nyitottam ki a szemem, hogy lássam kit kell pofán csapnom a párnámmal.
- Jó éjszakát Justin! - fordultam a másik oldalamra.
- Ne csináld már! - nevetett - Két óra múlva fotózás.
Felnyögtem. Nyitogatni kezdtem a szemeimet, kinyújtóztam és felültem az ágy szélére.
- Végül is egy álmos könyvbe így is jó vagy. - lökött meg a vállával.
Csúnyán néztem rá, beletúrtam a hajamba, majd megcéloztam a fürdőszobát. Nem vagyok sokáig készülős lány. Időben kész lettem és a megbeszélt helyre siettünk. Egy pincehelyiség volt mindenféle kiegészítővel és díszlettel.Untam a fotózást. Justin ezt látta is rajtam és félrehívott.
- Mi van veled? - nézett a szemembe.
- Nem érzem jól magam. - sütöttem le a szemem.
Átkarolt és átvezetett a mellékhelyiségbe, ahol leültünk a fotelekre. A táskájából egy nagy dobozt szedett elő, amit ki is nyitott.
- Ez a tiéd. Amikor nem érdekel a világ és egyedül akarsz lenni, csak tedd a fejedre és egyedül leszel a zenével. - mosolygott.
Egy lila fejhallgató volt az aláírásával. Nagyon szeretem a lilát és a zene az életem, így nagyon örültem neki. Nem szóltam semmit csak átöleltem. Nem tudtam visszatartani. Kicsordult egy könny a szememből.
- Justin mi lenne, ha......amikor én elindulok Texasba, nem is Texasba mennék? - szipogtam.
- Ne legyél buta. Ha most kibírod ezt a hónapot anyud talán nem csesztet tovább, de ha még egy lapáttal rá teszel, úgy csak magadnak teszel keresztbe.
- Igazad lehet. - töröltem le a könnyeimet.
- Tudod, hogy én mindig segítek, de ez tényleg jó hatással lehet rád.
- Már te is ezzel jössz? Nem hiszem el. Ti összebeszéltetek anyával? - kaptam fel a vizet.
- Hé! Ne kiabálj velem, tudod, hogy én mindig jót akarok neked. - nézett rám mérgesen.
Bocsánatot kértem, majd hazaindultunk. Otthon még volt időm összepakolni azt, amiket elfelejtettem volna. Úgy volt, hogy megvárom anyát, de előbb elindultam, köszönés nélkül, mert nagyon mérges voltam rá. Repülővel mentem, mert semmi kedvem nem volt 22 órát buszozni. Abban reménykedtem, hogy baj lesz az irataimmal, vagy valamiért nem engednek át az ellenőrző ponton, de nem volt szerencsém. Minden simán ment. Bezzeg, amikor az ember siet, akkor nem így van. Azt már nem annyira szerettem volna, hogy lezuhanjon a gép, de még mindig reménykedtem benne, hogy valamilyen csoda folytán nem jutok el San Antonio-ba. A gépen néztem az embereket. Olyan kíváncsi lettem volna, milyenek ahhoz képest, ahogy első látásra megítélem őket. Bambultam mindenfelé. A Justintól kapott fejhallgatómmal hallgattam a zenét. Éppen a Wigle c. dalt hallgattam, amikor hirtelen valaki megpróbálta ketté törni a derekam. Hátrafordultam.
- Csak egy órája viselem el, hogy basztatjátok a székemet és kurvára be lehetne fejezni. - mondtam felháborodottan a mögöttem ülő két srácnak, akik birkózó bajnokságot tartottak a repülőgépen.
- Ohh valakinek szar napja van. - nevetett a közvetlen mögöttem ülő. Zöldes szeme úgy csillogott, mint a fülbevalója.
- A mi kedvünket ne rontsd már el. Inkább fordulj előre. - vágta rá a haverja.
Előrefordultam és a rugdosás folytatódott tovább. Kémlelni kezdtem az üléseket a szememmel. Üres széket kerestem vagy valakit, aki egyedül ült és helyet cserélhettem volna vele. Találtam is. Felálltam és hozzásétáltam. A fiúk végigkísértek a szemükkel. Szépen megkérdeztem a kedves, idős hölgyet és mosolyogva helyet cserélt velem. Végre nyugodtan ,,élvezhettem" tovább az utat. Belealudtam egy lassú számba és már csak a leszállásnál keltem fel. Felszedtem a csomagjaimat és várakozni kezdtem. Anya küldött egy sms-t, hogy egy nő fog várni a reptéren, már tudja hogy nézek ki, így ő majd odajön hozzám. Azzal kapcsolatban, hogy nem vártam meg nem is írt semmit. A telefonomat vizslattam, amikor valaki megfogta a vállamat. Rögtön odafordultam. A nő volt az, akire vártam. Mosolygós volt és bemutatkozott. Michele-nek hívták. Én is bemutatkoztam, de utána nem szóltam egy szót sem. Néma csönd volt az autóban is, amíg a farmra értünk, bár ő próbált beszélni velem, de amikor látta, hogy reménytelen nem nyaggatott tovább. Némaságot fogadtam. Nem volt ott senki, akivel érdekemben állt volna beszélni, így egy pillanatra sem szólaltam meg. Az út végén járhattunk, mert már föld úton mentünk. Pár pillanat múlva már elénk is tárult a farm. A nagy füves legelő, a pajták. Azonban a ház modernebb volt, aminek nagyon örültem.
- A mi farmunkon fogsz dolgozni. Ezen a farmon. - mondta, miközben felhajtottunk a feljáróra és beálltunk a ház elé.
Nagy ház volt. Tágas és fényes szobái voltak és kellemes színekben pompázott. Michele körbevezetett a házban, majd megmutatta a szobámat. Aranyos, mediterrán hangulatú szoba volt. A falon lovasfestmények voltak és az ablakom a legelőre nézett. Délután 5 óra felé járhatott az idő. Michele tájékoztatott róla, hogy a munkát csak holnap kezdem és most pihenhetek. Szerencsére a kérdéseire bólogatással is tudtam válaszolni és nem kellet megszegnem a némasági eskümet. A hőmérséklet ugyan olyan volt, mint otthon Miamiban, így nem kellett átöltöznöm. Felfedezésre indultam, amit én általában tejfelezésnek hívok. Elindultam. A fű a vádlimig ért és hemzsegtek a bogarak, mégis meg volt a saját hangulata a tájnak. Átvágtam mindenen. Próbáltam a legtávolabb menni a háztól, míg végül egy kis tónál kötöttem ki. Fák vették körül, utána pedig a messzeség folytatódott tovább. A partján volt egy kis hintaágy. Ráfeküdtem és élveztem, ahogy elringat, élveztem a madarak csiripelését, ahogy felelevenedik a táj. Sok idő után először értelmes dolgokon kezdtem el gondolkodni, mint például, hogy hogyan lehet ilyen csodálatos a természet és milyen jól ki lett találva ez az egész rendszer. Mindennek megvan a helye. Nekem még sincs. Mikor úgyéreztem, megvolt a napi relaxációm, visszaindultam. Nem siettem. Kihasználtam minden pillanatot amíg még egyedül lehettem. Útközben egy állat támadott le oldalról. Egy westie kutyus volt. Látszott rajta, hogy még kölyök, mert nagyon játékos volt. Megsimogattam, megdögönyöztem, majd követett egészen a házig. A hátsó bejáraton mentem be a konyha felől. Inni akartam egy pohár narancslevet. Épp a konyha másik oldalán álló hűtőnél állt Michele, én pedig levettem egy üvegpoharat a polcról és megvártam, amíg eljön onnan. A poharat figyeltem. Az aljára volt nyomva a farm jelképe. A narancslé végre a pultra került, de nem Michele rakta oda, mert nem ő állt a hűtőnél. A srác volt az, aki mögöttem ült a gépen. Meglepődötten néztünk egymásra, majd mérgesen a pultra csaptam a poharat és a szobámhoz futottam, aminek becsaptam az ajtaját. Ez az ajtócsapkodás már a hobbim lehetne.